Irodalmi Szemle, 2020
2020/12 - HIZSNYAI ZOLTÁN - Hizsnyai Zoltán: A saját egész (vers) / HIZSNYAI ZOLTÁN
Amikor epp zorgetnek az ablakon. A szomszed Pisti int, hogy gyere martozni a Rimaba, de mar csorompol a betonkevero az udvaron, hallani apam lapatjanak susogasat, ahogy beledofi a pucolohabarcshoz leszitalt homokba, ami az o szelid kozlesmodjan olyan, mintha nagyhangon kurjantana be ertem, hogy he, elkelne a segitseg, fiatalur, de en meg mindig a tejet bofizem es a csdrgot razom, intek hat Pistinek, hogy menjen, en meg nem tudok, mert az oltott meszet kell adagolnom hosszu nyelu fanglival a kesziild habarcsba. Azon azert leragadok kicsinyeg, egy bofi meg egy fangli oltott mesz kdzott, hogy „ martozni a Rimaba”.. Ahogyan az a husfodros orveny magaba nyalt a gat toveben, s megjojdztatott... Egeszen kitolti fejemet a cuppogas, mar es meg most, most es minddrokke. Elore es hatra. Elore es hatra... Mintha vajat kopiilne dedanyam, az dreg Mamuka, es mar latom is a kisagy racsai kozott a szoba kozepen magasra ravatalozott koporsobol kimeredo megnyult orrat es a makulatlan fekete fejkendobol kiivelo hamvas homlokot. Leragadok a veghetetlen idoben, lefedem az egesz letezest. Soha semmi es senki elol nem birok kiterni, nem csak en, mindenki ott van mindenhol.
