Irodalmi Szemle, 2019
2019/12 - ÁLNÉV - Komor Marcell: Ilyenek a fák, amikor senki sem látja őket (Részletek, próza) / ÁLNÉV
Osszezavarodsz: ir vagy huz? Elddnthetetlen betuk. Visszahanyatlik a keze az agy szelere. Ugy fest, 6 megtette a magaet, vege a mutatvanynak. Gyorsan feladta, gondolod. Aggodva nezel a korterem ajtajara. Barmikor ujra felbukkanhat az undok papucs. Mar jocskan visszaelsz a tiirelmevel. Bar ugy tunt, nines neki. Es ami nines, azzal nem lehet visszaelni - nyugtatgatod magad. Menned kellene, de nem akarod ilyen udvariatlanul felbehagyni a beszelgetest. Meg egy probat teszel: a feladvany adott, idore kell megoldani. Mi az? Tiidobajos mondja nem szivbajosnak, „ha”-val kezdodik es van benne egy „e”. „Ha-e. Ha-e.” Butan bambulsz magad ele. A kepernydre nezel. Aztan diadalmasan kialtasz fel. „Halelet! Halelet!” Minden igyekezeteddel probalod megfekezni magad, nehogy a megfejtes diadalittas mamora kiuljon az arcodra. Intenziv osztalyon visszafogott az orom. Onuralmat gyakorolva forditod le a levegobe irt mondatot, kozben elismeressel adozol az oszinte helyzetfelmeres e tomor kifejezesmodjanak: „vagyis tatogsz, mint egy hal, es nem kapsz levegot, igaz?” Ujjongva dicsered meg magad hangtalanul, befele beszelve: „£rtelek, latod, tokeletesen ertelek. Azt mondod, hogy mar csak ez a partra vetett vergodes maradt, ez a pikkelyruhas komedia, ez a »halban-benne-let«, igaz?” Lesujto arckifej ezest olt. Elforditja a fejet. „Nem halelet?”, dobbensz meg. „Hat akkor mi?” Tanacstalan vagy. Szorongani kezdesz, kenyelmetleniil siirget az ido. „Ird le ujra” - kerleled. Nem mozdul. „Na, ird le ujra” - gyozkodod. Kozben szorongassal sanditasz az ajtd fele. Lassan feled fordul. Felemeli a kezet. A remego mutatoujja pont helyett kort rajzol a levegobe. Kozelebb lepsz hozza, a mutatoujja moge keriilsz. Most nem nyomtatott betukkel, hanem folydirassal ir. Vegre leesik. Nem sokat tevesztettel. „Ha elek”, mondod ki halkan. Komoran bolint. A keze visszahanyatlik a paplanra.
