Irodalmi Szemle, 2018
2018/10 - PLURICENTRIZMUS - Tóth László: Várakozás - versekkel. Széljegyzetek elszeletelt napokhoz (próza)
zembe. Az ez ele illesztett kis eletrajzi vallomasaban olvashatni, hogy amikor diakkoraban kozolni kezdte elso irasait a helyi lapban, jomodu sziilei megvontak tole minden tamogatast, s teljesen magara hagytak es kitagadtak. Mi tobb, apja minden leveleben arra „serkentette”, hogy loje agyon magat, inert az „irosaggal, koborlassal” ugymond kompromittalja a csaladjat. Ami azert erdekes, mert a koltoseget, irosagot mint megelhetesi forrast illeto komor tapasztalata melle egy, szuleivel kapcsolatos gyermekkori (fiatalkori) traumtit is hozzailleszt, s kerdeses soraiban tulajdonkeppen- meg ha mas indittatasbol is (a csalad tekintelyenek feltese egyfelol, a fiak feltese a letbizonytalansagtol masfelol) - apja szavai, nezetei is visszhangzanak, illetve sajat megbantottsaga is rezonal. Ami egyuttal azt is mutatja, hogy milyen varatlan elagazasaik lehetnek a felszinen viszonylag egyertelmu dolgoknak, s hogy egy-egy gyermekkori traumank hogyan arnyalhatja, illetve hogyan szinezheti el gyermekeink eletet, traumait es vilaglatasat is. S igazabol talan most, ven fejjel- fel evszazada az iroi palyan -, de mar egy teljesen mas vilagban es ertekrendben botorkalva/ tapogatozva, mint amelyben mindvegig hittem es eltem, kezdem nem erteni sziileimet, hogy tizeneves koromban, az irassal vald vegzetes megfertozodesem idejen, miert is nem „serkentettek” teljes hatarozottsaggal arra, hogy inkabb iddben ldjem fejbe magam... (2017. junius 3.) AMIKOR BELEKARCOL... Az ember, ha szembe kell neznie a halallal, megretten. Igy volt ezzel - tobbszor is - Babits is. Csakhogy nala ez a rettenet kozmikus mereteket olt, s a szenvtelen tirbe vetitodik ki, mint ahogy a Delszaki emlekben, atjarva, mozgasba hozva az egesz mindenseget. A magyar irodalomnak, kolteszetnek megszamlalhatatlanul sok hatborzongato, verfagyasztd kepe van a megrettent ember festesere s megrendulesere, kozmikus maganyara, urbe-vetettsegere, se vege, se hossza, sorolhatnank az idevago peldakat (eleg, ha Vorosmartyt emlitem meg csak itt). Babitse azonban az imenti versebol mind kdziil kivalik az „Ideges, ijedt es pici I csillagok” cincogasaval, s amint, minderre raadaskent „egy reflektor hideg tilze I karmolja siman a tavat”! (Kiemelesek tolem.) Itt olyan, egymastol tavoli, sot a valosagban egymast kizard dolgokat rant egybe (csillagok cincogasa, hideg tuz, sima karmolas), melyek egyetlen vers negy soraban megteremtik, lathatova teszik a vilag s az emberi let szavakkal leirhatatlan tartomanyait. Az ilyen koltoi kepekre, megoldasokra, nyelvi telitalalatokra mondjak: folall toluk az ember hatan a szor a gyonyorusegtol. De ez, barmennyire is igaz es plasztikus megjelenitese annak, amit olvastukkor az ember erez, meglehetosen trivialis megkozelitese csak a dolgoknak. Ezert inkabb azt mondanam, az ember a sajat arvasagat, semmibol-vetetettseget, heideggeri letbe-vetettseget erzi at teljes mertekben toluk. Olyan ez, mint amikor valaki megfogja a kezed, de te tudod, nines
