Irodalmi Szemle, 2018
2018/7-8 - Skuta Miklós: Julien könyve (regényrészlet)
akivel majd nem levelezni fogok, hanem egyszeruen felhivom, es rovid idon beliil mar egyiitt kavezhatunk egy terasz asztalanal. A del-csehorszagi rovid kirandulasom beigazolta azt, amit vartam tole: mesebe illo taj, gyonyoru kastelyok, es vegre egy kis videki koszt (a kezeles, ugy latszik, tenyleg jot tett a gyomromnak), nem csak a mar teljesen globalizalt europai, unalmas menu, vagyis kellemes elmenyek egymasutanja. Arra gondoltam, lesz mirol meselnem az otthoniaknak. Hat valahogy igy tortent az elso talalkozasunk. Ismeretsegiink otthon persze picit akadozva kezdodott, vagyis folytatodott, hiszen az otthoni kigyurt kerekvagasok visszafogadasa egy kis idot kovetelt. Az asztalomon mar vartak a befizetendo szamlak, levelek, iizenet a kicsit flugos, de amugy megbizhato bejardndmtol: „Monsieur Girard, holnap nem tudok jonni, inert beteg a gyerek, de majd hivom rogton, amint otthon hagyhatom egyediil. A viragokat tegnap bntoztem meg, az osszes postat felhoztam, es ki is van takaritva. Broussardne.” Es meg sok minden mas, mindegyikiink szamara jol ismert formalitasok. Lassan aztan beindultak a kicsit olajozatlan kerekek. Reggeli ebredesek, a varos allando zaja, szirenak, mentdautok visitasa (hogy hianyzott ez ott par nap utan, es itt meg mennyire nem szeretem), a napi hirek elolvasasa, egy jo kave - ennek mar nagyon oriiltem, mert szamomra azert az otthoni kavem a legjobb, kihagyott talalkozasok ujratervezese, es meg millionyi dolog, melyeket vegiil is a megszokas biztonsagerzetebol eredd nyugalommal, es az abbol kovetkezendo „az elet ertelme” illuzio boles elfogadasaval konnyeden ujrainditottam. Jo volt ismet otthon. Talan ket het is eltelt hazajovetelem napjatol, mire ujra talalkoztunk. Kicsit izgultam, milyen lesz az az ember az otthoni, megszokott kornyezetemben, akit idaig csak egy furdovaros promenadjan lattam, vagy az ottani hotel ettermeben, es milyen vagyok en, itthon ebben a varosban, az o szemeben? Igazabol csak most fogjuk egymast megismerni, vagyis csak most lesziink olyanok, amilyenek mindenapjainkban vagyunk. Valahol a kornyezetiink is mi vagyunk... vagy netan forditva? Akkor vagyunk inkabb onmagunk, ha levetkozziik a megszokott mozgasteriink altal rank aggatott „ruhakat”? A talalkozas majd megmutatja. A Rue des Carmes es a Boulevard Saint Germain sarkan van egy kavezo, ott talalkoztunk. A felelmemet a csalodastol rogton legyozte az a mosoly, amit Julien arcan lattam. O, hat ez pont ugyanaz az ember, ugyanazok az energiak! Es megint elontott ugyanaz az erzes: hiszen itt szinte nem is ket ember talalkozik, hanem egy nagyon osszeillo konstellacio eled ujra, ami talan valahol mindig is csak arra vart, hogy megtalalja maganak ezt a ket testet, ezt a ket
