Irodalmi Szemle, 2018
2018/12 - IRODALMI SZEMLE 60 - Forgács Péter: Terasz (próza) / IRODALMI SZEMLE 60
Es akkor kivilagosodott az egbolt. Szoval elkezdodott, marmint a zsugorodas, hasitott belem a gondolat. Csillagok, sot, egesz galaxisok szaguldottak felem eszeveszett sebesseggel, fenyiik egyre jobban betoltotte a fokozatosan osszehuzodo teret. Ha ez ilyen tempoban folytatodik, gondoltam, az utolso poharra mar nem is marad idom! Nagyon homalyosan ugyan, de emlekszem, hogy kesobb meg meghanytam-vetettem magamban az anyag es a ter kapcsolatanak problematikajat is. Tiinemenyes, kifejezetten isteni megoldasnak tartottam, ahogy az ormotlan, nehezkes anyag, persze, velem egyutt, fokozatosan kecsesen cikazo sugarzassa alakul, majd egy varatlan pillanatban (meg hogy „varatlan pillanat”, ez ugye megint egy nyegle kovetkezetlenseg, hiszen a rend es az idotlenseg fazisaban sem a „pillanat”, sem a „varatlan” fogalma nem ertelmezhetd), szoval, hogy a sugarzast egyszer csak bekebelezi az osanyag. Volt, nines. Voltam, nem vagyok. Agyd, vilag! De arra megiscsak maradt idom, hogy az utolso pohar bort leguritsam. Valoszinuleg ekkor kovetkezett be, csak ugy sitty-sutty, kozmikus megsemmisiilesem. Az asztalra borulva aludtam hajnalig. Masnap, legnagyobb csodalatomra, megszunt az idotlenseg. Apro emlekkep-szilankok formajaban ujjaepitette magat a mult, es a jovo is be-bevillantotta izelitoul ajozansag attetszd, tiszta erzeset, mikozben a fejem egyre csak sajgott. Egy cuki kis privat Big Bang kesziilt atomizalni az agyam. Gyanakodva neztem szet magam koriil, de a zsugorodasnak sem lattam semmi nyomat. Es ujra volt ter es anyag is. A folyo lomhan hompolygott alattam, mintha mi sem tortent volna. Talan nem is tortent...
