Irodalmi Szemle, 2018

2018/11 - Csabai Máté: Négykezes (próza)

Tizennyolc eves korunkra minden kamaszos iigyetlensegiinket kindjiik. Engem egyre inkabb csak Lili erdekel avilagbol, ot pedig csak a vilag. Amikor eloszor megyiink Amerikaba, Lili elveszik New Yorkban, es fel napig nem talalom. A furdoszobaban voltam, amikor eltunt, es fogalmam sines, hoi kereshetnem. A recepcion egy flu ugy nez ram, mintha oriilt lennek, es amikor megkerdezem, hogy latta-e, hogy valaki elhagyta az epiiletet, nagyot nyel, es nyokog valamit. „It was just you in the last hour, ma’am” - valaszol, sajnos tul gyorsan, igy vissza kell kerdeznem. A valaszabol egyertelmuen kideriil, hogy osszeteveszt minket, tigyhogy kilepek az utcara.

Egeszen beesteledett mar, es ahogy loholok, a sok fordulotol megszediilok, beledolnek a szemtiikrdmbe az epiiletek, fekete pontokbol all a vilag, megtantorodom. „Itt kell lennie” - gondolom. A fodraszat mellett allo barban bukkanok ra, ahol atszellemulten figyel egy iigyetlen zongoristat, aki folyton melleiit, kihagy iitemeket, egyszdval borzaszto fakezekkel jatszik. Kesobb, a szallodaban elmondja, hogy azert nytigozte le az illeto, mert minden egyes pontatlansagaban meghallotta a pontossagot, atelte azt a megdicsoitd felismerest, hogy tudja, hogy kell jol jatszani valamit, ha meghallja azt rosszul. Megdicsoitd - ezt a szot hasznalta. En egyik nap ugy erzem, hogy en vagyok a vilag legiigyetlenebb jatekosa, a masik napon viszont semmivel sem lehet letorni az onbizalmamat. Lili azt mondja, hogy ez normalis, de o sohasem szokott ilyet erezni. Aznap kapom tdle az elso csokot, miota nem vagyunk gyerekek.

Mikor a sacramentoi dombokon kinyilnak a papagajtulipanok, a hegyek intenek az egnek, az eg pedig csendes esot kiild a foldre, hogy