Irodalmi Szemle, 2017

2017/3 - Koós István: Útvesztések epikus keretben. András László Világos indul című kötetéről (kritika)

itt arra az atmeneti pillanatra koncentral, ahol az ismert vilag eltunik eloliink, a feny percrol percre halvanyodik. A latvanyt szinten lepesrol lepesre epfti fel, eloszor a folyopartot emliti, aztan a templomot, majd a napot es a korlatot. A kozeg nagyon eros jelenletet kap, es ezutan tematizalodik a kereszek megjelenese. Az aktus, ami szerint a lirai en kereszt valaszt a megszolitott te-vel („Valasszunk kereszt magunknak”) Petofi hires verset idezi (A negyokros szeker), csak eppen csillag helyett az adott elolenyt szerepelteti a szovegben. Ahogy ezutan a valasztott kereszek elvesznek a sotet hatter elott, az olyan erzekletes kep, amely onmagaban is megerdemli, hogy versben szerepeljen, a kotet vegen remekiil ragadja meg egyetlen benyomasban az addigiak jellegzetes temajat. A Petofire valo utalas pedig meg inkabb markanssa teszi a jelenetet, hiszen mig a csillag a fenyerossege miatt valik ki az ejszakabol, addig a kereszek eppenhogy beleolvadnak a sotetbe. A keresz az idobeliseg tekinteteben is remek ellentete a csillagoknak, hiszen mig a keresz az embert sajat lete tiinekenysegere emlekezteti, addig a csillagok vegtelen idejukkel az oroklet vagyat j elenitik meg. Ez a kep onmagaert beszel, a narrativ zarlat, amikor a lirai en a korlatra lit, teljesen felesleges, ellapositja es felhigitja az addig mondottakat. A kep remek, a proza lapos. Ha ezt a prozat Andras Laszlo visszaszoritja, minden bizonnyal jobb szovegek keriilnek ki alkotoi muhelyebol, hiszen a lehetoseg megvan, az invencid ott munkal a narracio mogdtt.

(Muut Konyvek 029, Miskolc, 2016)