Irodalmi Szemle, 2017

2017/3 - Bogyó Noémi: Vakfoltok (regényrészlet)

- De forradalmat sem csinaltam - s ott folytatta, ahol abbahagyta. - Mindenkeppen el kell erni, hogy medializalva legyenek az utcan folyo esemenyek. Csak igy valhatunk mozgalomma, csak igy erhetiink el tarsadalmi megmozdulast. Ez lesz a mai meetingiink legfontosabb kovetelese.

Omlott beldle a szo, majd varatlanul elhallgatott, s odahajolt hozzam. Ugy nezett ram, mintha egesz lenyemet magaba akarta volna olvasztani multammal, jelenemmel, jdvdmmel egyetemben. Az az erzesem tamadt, hogy vegteleniil dregek vagyunk, s mar idotlen idok ota ismerjiik egymast. Mintha evmilliok ota itt iilnenk ezeken a kenyelmetlen kavehazi szekeken, s vilagok valtoztak, evszazadok meneteltek volna el mellettiink, s mi csak itt oriztiik egymast az brokkevald kezdete ota. En verpiros pulcsiban, o hofeher ingben, kicsit felem hajolva, mintha a vallamra akarna hajtani a fejet. Koromfekete hajunkat egy ecset festette, egzotikus arcunkat egy kes faragta. En lennek az o oldalbordaja, vagy o az enyem, ezt ezutan mar soha senki sem fogja kideriteni. Ebben a pillanatban mindez nem is fontos, de lehet, hogy ezen a pillanaton tul mar sosem lesz ujra az, s mi orokre elfelejtjilk a pillanat magiajat, sorsszeru osszetartozasunkat, csak ket elarvult ruhadarab, egy vervords puldver es egy hofeher ing fog kiserteni es emlekezni ket kiilonbozd gardrob leghatso polcan. Megperzselt minket a perc, s mintha tul sokat tettiink volna bele magunkbol, zavartan kaptuk el tekintetiinket. Martin sietosen vette a kabatjat. Elbizonytalanodva allt fdlottem, mig osszepakoltam a jegyzetfiizeteimet. Tul kozel allt ahhoz, hogy lassa, mennyire kivanom kozelseget, s tul messze ahhoz, hogy igazan aterezhessiik. Testunk szinte osszeert, de az a par centimeter keskent szelte kette a pillanatot. Megegetett minket a majdnem-erintes, s Martin atment az asztal tuloldalara. Egyik labarol a masikra taposva kereste a beszelgetes fonalat. Jelentektelenek voltak a mondatok, a szavak semmitmondok, mintha utkozben elvesztettek volna jelentesiik. A jegyzetek bojkottaltak elrakasukat, igy csak ide-oda lettek tologatva az almarvany kerek asztallapon, s mikor nagy nehezen a helyiikre keriiltek, es a kabatomba is sikerult belebujnom, elhangzott az utolso tetova mondat. Az utolso, amelynek ugyanugy nem volt semmi celja, sem ertelme, mint az osszes ot megeldzonek, s mi kileptiink az ajton, hogy beleolvadjunk az utca tomegebe, es elfelejtsiik, amit meg sem szabad lett volna sejteniink. A ket „szia”, es az egymasba kapaszkodo tekintet hatat forditott egymasnak, s a feher ing es a vervords pulover lepesrol lepesre tavolodott egymastol.