Irodalmi Szemle, 2017

2017/3 - Gyurász Marianna: Ne nézz le! (próza)

lara. Csodas-csodas-csodfis lenne! Instant youtube-siker, a blogoszfera imadna, eehes... Csuklott egyet. Megbotlott, de vegiil is nem vagodott orra, amin maga is meglepddott, de azert bruit a dolognak. Az nem lett volna csodas. Kisse lejjebb ereszkedett a fellegekbol, es innentol kezdve az orra ele is vetett neha-neha egy-egy pillantast.

De hat na. Nem ragyogott. Meg csak a foszforeszkalas sem ment neki, hiaba probalkozott. Feladta. Helyette dudolni kezdett, cipotalpa csattogott, az utcalampak fenyei pedig lassacskan elmaradtak melldle. A dal, amit halkan zummogdtt magaban, haldoklo, lassan kihunyo csillagokrol szolt, es elszomoritotta. Nem sokat konyitott az asztronomiahoz, de ugy erezte, erzi, milyen lehet haldoklo csillagnak lenni. Azert valahol furcsallta a gondolatot, hogy valami, ami meg csak nem is elo, ennyire megrazo modon haldokolhat. Emlekezett ra, hogy egyik csoporttarsa par ewel ezelott (nem is olyan regen) autobalesetet szenvedett (halalos kimenetelut), es azt is fel tudta idezni, mit erzett akkor. Valami furcsa, hideg dobbenetet, ami napokig tilt a mellkasan, o pedig dsztonosen probalta elkergetni. Talan bogott is valamikor utkozben, de inkabb a zavarodottsag, mint a gyasz miatt. Aztan elmult az egesz. Nem tudta, miert ez a tragedia ugrott be neki elsokent, talan mert kozelebbrol meg sosem latta a halalt. (Furcsa modon. Hala az egnek.) De most ezt a kisse talan tul akaratosan depressziv dalt dudolva erdekelte volna, miert annyival konnyebb a csillagok halalan szomorkodni, mint az embereken.