Irodalmi Szemle, 2016

2016/7-8 - NYÁR - N. Tóth Anikó: Nyár, a negyvennegyedik (próza) / NYÁR

kdrol is elvalnak a hajszalak. Szetszorja maga koriil, keverednek ossze fuszalak es hajszalak. A ketsegbeeses a gyomorszajtol indul, a csigolyak kozott cikazik, a mellkast nyomja, az agyban diiborog. Miben is remenykedett. Hogy napokig nem jelentkeztek kellemetlen mellekhatasok a kezeles utan. Pedig felkesziilt. Erre is szamitott persze, titokban megis azt hitte, hatha lehet kivetel. Am pontosan ugy van, ahogy az orvos jelezte. Tiz napon beliil. Pontosan a tizedik napon. Visszasiet a remego levelek kozott, a borzongo novenyek mellett, elmulasztja behajtani a leckaput maga utan, kinn felejti a teritot, a parnakat. A hazbol elfogyott a feny, meg nem gyujt lampat, all a tiikor elott a homalyban, simogatja es szeliden huzkodja az engedelmes tincseket. Tenyerebe koltozik a haj. Riadt arnyekok motoznak a szeme koriil, a szorongas arkot as az orratol a szaja sarkaig. Ismeretlen dreg arc nez vissza, baratkozzunk. Elkezddddtt, mondja a hazatero ferfinak. Tizennyolc evesen forgattam a fejemben, hogy kopaszra nyiratkozom. Kivancsi voltam a fejformamra. Akkor nem volt batorsagom. Most valasztasom nines. A ferfi szemeben nines idegenkedes, csak egyiitterzo szomorusag, ez most eleg is, szavakra aligha van sziikseg. Erintesre inkabb. Raerez, szorosan oleli, amig bele nem faradnak, ideiglenes biztonsag. Konyorteleniil perceg a faliora masodpercmutatoja. Eloveszi az erre a celra elokeszitett kendot, haromszogre hajtja, ovatosan a fejere boritja, probalja a homlokatol hatrafesziteni, a tarkon feloldalt bohokas nagy masniba kotni, nem is rossz. Nezi oldalt, visszapillant a kezitiikorbol, a masni felemas, egyik szara hosszan lelog, egesz vidam latvany az elenk viragmintakkal. Alul kunkorodik nehany hajfiirt, igy a viragos puha kelme mintha nem is a hianyt kendozne, hanem vagany dltdzek-kiegeszitokent szolgal. Beletorodes es tiltakozas fesziil egymasnak, fanyar vigyor log az arcon a tiikor feher kereteben. Kiiilnek a teraszra, kdriilottiik mocorog az este, faradhatatlanul zenelnek a tiicskok, el kene feledkezni, nem faj, faj, nem faj, onkenteleniil a fejehez roppen a keze minden percben, nem hull, hull, nem hull, belemorzsolja a hajszalakat a sotetbe, mignem a ferfi a karjara teszi a kezet. Ejfel koriil magukra zarjak az ajtot, sotetben vetkoznek, a kendo az agy melletti szek karfajara keriil, nyitott szemmel, szotlanul fekszenek sokaig, hirtelen es egyszerre zuhannak az ontudatlansag szakadekaba. Reggel a parna sotetlik a hajtol, ahogy felemeli a fejet. Iszonyat fojtogatja, mikozben ujjaival sietve sopri a hajszalakat, hogy kiszokhessen a haldbol, mire a ferfi felebred. A kendot benn felejti, visszasurran, az egyenletes szuszogas megnyugtatja. A reggeli feny a fejteton babral, sargas savokban csillog a bor. Nyul a fesiiert, megtorpan, majd megis a fejehez illeszti, elkeseredetten kaszalja a megmaradt tincseket, eltiinik a fesii zoldje a hajszalak alatt. Konnye osszefolyik a csapvizzel a hosszii arcmosas kozben. Miutan elzarja a csapot es a konnyesatornat, az esti mozdulatokat kovetve koti meg a kendot.