Irodalmi Szemle, 2015

2015/11 - KUTYASZÖVEGEK, SZÖVEGKUTYÁK - Weiner Sennyey Tibor: Karthágó, avagy az anakronista a világ végén (novella) / KUTYASZÖVEGEK, SZÖVEGKUTYÁK

De mi ez? Mi tortenik Baal jegszobraval? Hatra! Hatra, kutyak! A meztelen jeg megpattan. A fagyas feltorik! Rianas szalad vegig az istenen. A szobor el! Ahogy a langok, a Hamilkar foldi porhiivelyet elemeszto szent langok korbenyaljak, ugy mozdul meg a jegszobor melyen az arny, majd, ahogy a fiist es a kiarado jegpara korbevesz mindent, ugy tunik el. Eltunik! Nem latom sehol sem az elobbi rettenetet.

Kodben kaparaszok, ahogy ti szimatoltok, jo kutyaim, korottem a vaksi terben. Rideg szel kaparja hatunk, rideg szel, mely vervords havat iger, s mely most elsopri a szemiinkre rakodott fatylat. Latok! Ujra latok! Latom, hogy a hamvak kozott, hoi elebb meg Hamilkar egett, hoi eldbb meg Baal isten jegszobra allt, most egy emberi test dereng. Vajon el? Ember. Ki ez? Ki ez? A parazslo hamvakon gazolok at a reszketd testhez. Ember? Az ember a legertekesebb. Az ember beszel, az emberrel beszelni lehet. Ember! Hogy lehet? Hogy lehet? Baal isten jegszobra evtizedek ota megfagyott embert rejtett? Rideg szel hordja korottem a parazs szilankjait, Hamilkar hamvait, es en e zurzavarbol kiemelem, kivonszolom, kicibalom ezt az embert. Ki vagy? Ki vagy? Valaszolj! Elsz? Rideg szel... vervords havat iger. A volgybe! A kunyhoba, kutyak! Nem! Mar nem eriink vissza. Keso! A rideg szel vervords havat hoz, mely mereg, sav, sugarzas... lemarja rolunk a hust, lemarja rolunk az eletet. Karthago atka kozelit, s kezemben egy masik ember. Ritod! Ritodot kell lelnem! Vedo rejteket nekem, mely a vervords ho elol megvedhet minket. Gyeriink! Gyertek! Gyertek, kutyak! Nines mas lehetoseg. Gyorsan! Gyorsan! Be Karthago jegbazisaba, be a megfagyott erodbe. A kaput bezuzom, a jeget letdrdm, Baal isten kiolvadt embertestet bevonszolom. Gyertek, kutyak, gyertek, Hamilkar szukai es kolykei, befele, egyre beljebb, mar hull a vervords ho, vigyazzatok, egyetlen pelyhe mergezo lehet. Mergezo pelyheket lehel rank az eg. Be! Gyeriink beljebb!

Ne vihogj rajtam, kutya! Tudom, az eldbb meg az egesz emberiseget szidtam, most meg egyetlen embert probalok eletre lehelni, de ertsd meg, kerlek szepen, hogy nines nagyobb ertek. Nines! Veletek, kutyak, vonyitani es csaholni es ugatni tudok. Vadaszunk, es ti vezenyszavakat ertetek esupan. Oly regota tart ez, hogy mar el is felejtettem, milyen lehet nemesak beszelni, hanem akar beszelgetni. Beszelgetni csak ugy. Egyutt menekiiliink a sarga, a fekete es a vervords viharok elol, melyek pusztito szennye ennek a jegbolygonak. Egyiitt vadaszunk, kutyak, es en nagyra ertekelem husegeteket, Hamilkar szukai es kolykei, de ime, itt van egy ember, itt tartom kiolvadt testet, s benne a remenyseg, benne a tiszta remeny, hogy nem vagyok egyediil, hogy itt nemesak vonyitani es ugatni es csaholni es vezenyszavakat ismetelgetni, es nemesak beszelni, hanem beszelgetni is lehet. Gyeriink, kelj eletre! Melegedj fel! Melegedj! Indulj meg! Most! Mi ez? A folyoso vegen feny. Talan tuz dereng. Melyebbre, beljebb es meg melyebbre, ott talan tuz dereng. Igen! Feny! Langok a falban! Mily rideg langok ezek. Meleget! Kelj eletre, kdnyorgok! Ember! Elj! Beszelgetni akarok. Ddrzsollek, lehellek, s mintha csak a rideg kovet probalnam eletre lehellni. Mintha csak a padlot akarnam ujraeleszteni. Ne! Varj, a konyv, a szent konyvem, a konyvem varazsereje, Szalambo, nyilj ki jo helyen, beloled idezek, hatha az ember irta szavak egy megfagyott embert meg eletre kelthetnek: „Kdbol, deszkabol, kavicsbol, nadbol,