Irodalmi Szemle, 2015
2015/3 - VÉGSŐ DOLGOK - Marno Hanna - Marno János: Az Apa, a Halál és a Lányka (levelek) / VÉGSŐ DOLGOK
VEGSODOLGOK a nihil orvenytermeszetet, mondjuk - kolcsonveve az asztronomiai fogalmat - a let feketelyukat. Ma, husz evvel a parafrazis felbukkanasa utan, nehezebben viselem a dolgot. Nyugosodom, gyakrabban utalkozom magamtol, mint eddig valaha, jollehet kisfiukent, majd kamaszkent es azutan is mar-mar szakadatlanul idegenkedtem a testemtol, termeszetemtol s ezaltal majdnem az egesz nappali vilagtol. Manapsag ez megfordult: ha egyaltalan, akkor a napsiitesben sikeriil olykor kiengednem, megengesztelodnom. De azert estenkent reflexesen jon a vagy, hogy masnap ne kelljen felebrednem. Edesapa, valoban eliitotted kisse a kerdest, de az is lehet, hogy mast ertettiink alatta - mikor az elozo levelemben azt firtattam, honnan eredhet a motivacio az eletben maradashoz, azaz mi is az eletoszton, es mennyiben oszton ez a definfcid szerint, akkor inkabb arra a (szamomra) paradox viszonyulasra utaltam, amivel elhelyezziik magunkat a vilagmindensegben, hogy ne mondjam, annak kozpontjava kinevezve magunkat. Arra, hogy peldaul hiaba tapasztaljuk lepten-nyomon az elmulast, a megsemmisulest a szo legszorosabb ertelmeben, megis mennyiszer igyeksziink hinni a vegtelen letezesben, a tulvilagi eletben, hiszen ha az en tudatom a vilagmindenseg kozpontja, akkor keptelenseg, hogy ez a kozpont egyik pillanatrol a masikra egyszeruen kodde valjon. Es mindekozben persze ott van a buddhista felfogas is, ami ellenpontkent pont az en kiiktatasat gyakorolja, a letezesbe valo belefeledkezest, anelkiil, hogy ezt individuumkent tapasztalnank meg (erre utalnak talan az altalad emlitett idezetek is). Megis, az ember legtobbszor azzal probal kiizdeni az elmulasa ellen, hogy „letrehozzon valamit", maradandot alkosson, es ezzel beleirja magat a kollektiv tudatba. De vajon miert rettegiink annyira attol, hogy ha atlagos a letezesiink, akkor kibirhatatlan lesz majd a megszunesiink? Azaz megint csak ugyanaz a kerdes meriil fel: miert keres az ember allandoan ertelmet az eleteben, vagy maskeppen fogalmazva, miert keresi celjat a letezesenek? Amennyire tudom, ez valoban egyediil az emberre jellemzo tulajdonsag - nines meg a vilagon olyan faj, mely a letezeset igazolni probalna, hacsak nem a puszta fajfenntartasi osztont tekintjiik ilyesfajta igazolasnak. Azt mondod, hogy igazan azok az elmek szerencsesek, akik a megsemmisules kdzepette kepesek belefeledkezni jatekaikba, poetikai kalkulacioikba, de vajon mikor te teszed ugyanezt, es ugy erzed, hogy most valami zsenialis dolgot hoztal ossze, akkor ez vajon nem azaltal okoz-e eppen euforiat, hogy, mondjuk lgy, pillanatnyi ertelmet sikeriilt megtalalnod a letezesednek? Vajon ezekben a pillanatokban mennyire erdsodik fel az individuum kozpontisaga es az erzes, hogy sikeriilt gyozedelmeskedni mulandosagod felett? Vagy ellenkezoleg, a belefeledkezes az alkotasba inkabb csak dnmagad terherol vonja el a figyelmet, ezaltal irrelevanssa teve az elmulas kerdeset? Ha viszont igy van, akkor tulajdonkeppen mondhatjuk ugy is, hogy mikor valami maradandot alkotunk, azzal magunkat alkotjuk ujra folyamatosan? Leanyod
