Irodalmi Szemle, 2015

2015/12 - KELETI MESÉK - Kövesdi Károly: C 'est la vie; Anyám szavai (versek)

Pedig odakint semmi szepseg, csak a megroggyant, dnmagaba fordult ido, a szomszed haz diiledezo tornacoszlopai, a megroppant pincelejaro, a saletromos, dtvaros falak, a siippedt teto mohos cserepei es a lepras almafa alatt egy rozsdas traktor, mintha a faraok idejebol vetette volna partra a Murany patak, amely egy oriilt pillanataban Nilusnak almodta magat.

Azelott sosem mondott ilyeneket, pedig egy indulatos kolto lakott benne, aki a szaros, rohadt elettel viaskodott, attol nem tudott aludni, csak forgott az almatlansagtol izzo ejszakaban, szidta apamat, mert magara hagyta huszonnegy eve mar.

Emlekszem, egyszer hobikakat emlegetett, pedig sosem olvasott Nagy Laszlot, s nem sejthette, mily jeges fuvallat tepazza a kolteszet zold pagonyat, mily vastag jegtomb tartja szoritasban a sziveket.

Minden szep, ami van.

Egy pillanatra minden felragyogott koriilotte, vagy csak en kepzeltem igy.

Mintha a halal simitotta volna meg gyongeden ismet a vallat, megborzongott, hideg van, suttogta, menjiink be a szobaba.

Szerettem volna felkapni, a tenyerembe zarni, mint egy kis madarat, en, a tekozlo fiu, aki csak keseket szurtam bele, es mazsas sulyokat raktam arra a cinege-vallra, amely egyre gornyedtebben hajlott a fold fele. Csak nyeltem a konnyeimet, es dadogtam, mint egy csecsemo, most sem talaltam a szavakat, az en fajo, edes szavaimat, amelyek reges-reg elgurultak valahova. Es anyam, egyre tavozoban, elnezo mosollyal egyszer csak visszaadta oket.