Irodalmi Szemle, 2014

2014/10 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Ardamica Zorán: Válság(ok) termékeny amőbája (Németh Zoltán A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája című kötetéről)

ÍZLÉSEK ÉS POFONOK

14 Weiss János: Németh Zoltán: A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája. Élet és Irodalom, LVII. évf. 11. szám, 2013. március 14. http://www.es.hu/ weiss_j anos;ex_libris;2013-03-13. html

vei, egy ilyen kitekintés mindenképpen rendszerszerűb- ben (kevésbé „lehetséges fikció”-szerűen) láttatná és magyarázhatná is a definíciós kényszerből adódó kontextust és összefüggéseket.

Nem következetes, nem egységes a szempontrendszer: hol az esztéta, hol pedig az ideológus látószöge dominál benne. Az 1-2-vel jelölt stratégiánál esztétikai aspektusok által végzi Németh az elkülönítést, és az ideologikusság kizárhatóságát látja, a З.-nál nem is keres közös esztétikai, beszédmódbeli bázist, hanem az (addig) elvetett, az elemzést megnehezítő, zavaró ideologikusságot, netán elkötelezettséget teszi meg közös nevezővé. Miközben lehetséges, hogy egyes harmadik típusba sorolt művek éppen az első két „stratégia” poétikai stratégiáival élnek, csak éppen vállaltan referenciálisak. (Az viszont jó, hogy világossá válik: biztosított az átjárás az egyes stratégiák között.) Nehéz a hármas tagolást egységben látni, annyira heterogén lett így a kötet három stratégia által leírt tárgya: a posztmodern magyar irodalom. Végső soron (és itt picit kénytelen vagyok egyszerűsíteni), ha mindhárom stratégia jellemzőit összegezzük, akkor nagyjából három, elég nagy metszeteket létrehozó halmazt kapunk, amelyekben a következők kombinálhatok valamilyen módon: az alkotás beszédmódja vagy nyelvi meghatározottságában szövegszerű, vagy nem, illetve vagy a világra, szubjektumra vonatkoztatható, tehát ideologikus, meggyőződés alapú, vagy nem. Az ily módon tulajdonképpen szétírt meghatározás szépséghibája épp ez: a posztmodernen kívül bármely más irányzatra, korszakra, izmusra, periódusra stb. is érvényes lehet. Ezt Weiss János diszkrétebben így fogalmazza meg: „a posztmodern jelentését szinte a végtelenségig tágítja”.14

A „korai” - „második” - „harmadik” egymásutánisága Némethnél olyan hatást kelt, mintha ezek időrendben követnék egymást. (Számos alkalommal nevezi az adott stratégiát egyszerűen csak második vagy harmadik posztmodernnek.) Ezzel szemben feszültséget idéz elő az olyan szövegrendezés, amelynek a korai posztmodernt tárgyaló PMI alfejezete - a magyar korai posztmodernre (1959) 1972 és 2010 közötti időszakból hoz magyar példákat - megelőzi a PM2 alfejezetet. Utóbbi az areferenciális

78