Irodalmi Szemle, 2014

2014/10 - Tóth László: A szövegember (önéletrajzi beszélgetések)

számomra, nem látszottak tisztán a köztük levő, mai szemmel nézve kétségtelenül meglévő összefüggések. Természetesen azonban nem lehetett véletlen, hogy mindenbe és mindenkibe belekötöttek felülről (vagy idehaza, Csehszlovákiában, vagy odahaza, Magyarországon, vagy Romániában, vagy Jugoszláviában, Sziveri János Új Sympójába, ugye), ahol és akikkel jól éreztem magam, akikre ezért-azért figyelni tudtam, akiktől - ha ebben-abban vitám is volt velük - jó volt tanulnom.

*

Az 1970-1980-as évek fordulóján volt néhány képversem is, melyek közül három - Mi történik a homokóra nyakában /-//.; Idegen elem és terjeszkedés - bekerült a fiatal magyar kísérletező költészet antológiájába, az 1982-ben indult JAK-füzetek Vers/z/iók című nevezetes, Kulcsár Szabó Ernő és Zalán Tibor összeállította második kötetébe. Kísérleteimről azonban később valahol bevallottam, hogy a képvers mint műfaj, mint kifejezőeszköz engem csak addig érdekelt, míg meg nem bizonyosodtam róla, hogy ilyet is tudnék, ha akarnék, akár szakmánybán is, ahogy sokan tették s teszik ma is. Csakhogy ennyire azért soha nem érdekelt, pontosabban, csupán annyi érdekelt belőle, hogy tudnám-e, tudom-e hitelesen működtetni e technikát, a gondolatnak ilyenfajta leképezését, megjelenítését. Opusaimnak azonban, a kötetről írt kritikákban, kisebbfajta irodalma támadt, és Berkes Erzsébettől Szegedy-Maszák Mihályig többeket megállítottak a versképeim. Berkes Erzsébet, aki bár jó tollú kritikus volt, végső soron a hivatalos kurzust képviselte, egy korábbi, a motívum „lényegesen jobb verziójának” titulált Kaján Tibor-karikatúra parafrázisát vagy még inkább: utánzását látta „rajzolt s címmel távla- tosított - ti. a címtől filozófiai mélységeket fölvillantó - vállalkozásomban” (vélem, a Történelemórára, és nem a Modern időre gondolt), mondván, hogy „Akkor ez nem formakísérletező irodalomnak, hanem szellemes karikatúrának minősült”. (Kaján Tibor homokórájának felső részében a Bastille lerombolása látható, s az onnan lepotyogó épület- és tégladarabok a lenti részben az ép, sértetlen börtönerődítménnyé állnak össze, mintegy azt sugallva, hogy a hírhedt építmény a francia forradalom általi leromboltatása révén nyerte el történelmi jelentőségét, s vált ismertté.) A kritikus hölgyet végül is Szakolczay Lajos szellemes és érzékeny kommentárja tette helyre, aki szerint „ha valaki, a fönti képverset szemlélve, egy Kaján-karikatúrára gondol [...], és a csehszlovákiai Tőzsér Árpád sok év előtti ragyogó tanulmányát figyelmen kívül hagyja (A homokóra nyakában a »nyak« Közép-Európa történéseit jelképezi), az csupán fölületi tünetként érzékeli-értelmezi eme papírlapok rajzolatát. És nem juthat el hozzá a kérdés: »De valóban: mi történik a homokóra nyakában«?” Természetesen Szakolczay irodalom-, illetve művelődéstörténeti megközelítése pontos és kifogástalan, ám hogy itt mégis Szegedy-Maszák Mihály értelmezését fogom hosszabban idézni, azért van, mert ő kétségtelenül helytálló művészettörténeti távlatot fest botor képvers-kísérleteim köré, mely elemzése minden addigitól és minden utána következőtől eltérő értelmezését adja képverseimnek: „B. Szabó Zoltán öt részes sorozata, a Műveletek A-val és a-val tisztán a megjelenés erejével hat, s ennyiben inkább az optikai művészetre emlékeztető grafika, mintsem a költészet körébe tartozik. Tóth László művei ezzel szemben a koncept művészethez állnak közel. A Csallóközben élő költő nem a látvány szépségével kíván hatni a nézőre, hanem kifejezetten fogalmi jelentést közöl a befogadóval. A hagyományos költészettől annyiban tér el, hogy rejtvényszerű