Irodalmi Szemle, 2014

2014/10 - Tóth László: A szövegember (önéletrajzi beszélgetések)

ha valami mehetett volna jól (jobban, mint ahogy ment), miattam ne menjen jól (jobban), hogy szemrebbenés nélkül támogassam a középszert, az igénytelenséget, hogy szerkesztőként - horribile dictu - ne javítsak ki egy vaskos nyelvtani-helyesírási-stilisztikai hibát olyan valakinek a kéziratában, aki attól kezdve a rendszer ellenségének tekintett. Mert így ment ez akkoriban, magyarán: a minőségelv, az ethosz, a mozgásvágy már magában lázadásnak számított. Nagyjából ilyesmiről beszélt az 1950-es évek korviszonyai kapcsán az az időben megjelent Ako (Hogyan) című hosszúesszéjében a kitűnő szlovák költő, Lubomír Feldek is, mely könyvét, alig hagyta el a nyomdát, annak rendje s módja szerint azonnal be is zúzatták. A kort jellemző tény ilyképpen az is, hogy az Irodalmi Szemle 1978-as évfolyamának évi tíz számából nyolcat följelentettek. S természetesen nem a följelentőnek, nem a vádnak kellett bizonyítania, hanem a följelentettnek, a vádlottnak (nesze neked, ártatlanság vélelme!). A fő- szerkesztőm szinte ingajáratban közlekedett a hatalmas pártközpont és kicsinyke redakciónk között. Persze, nem is igazán lehetett tudni, hogy az illetők mit nem értenek a nehezményezett anyagokban; okként egyik kifogás sem állta meg a helyét, mindegyik csak ürügy volt arra, hogy a hatalom a tudtunkra adja: ki az úr a háznál. De hogy lehetett volna engedni a minőségiből, az értékesből, a távlatosnak látszóból?

Igaz, azért tudtam, tudtunk a lengyel „repülő” egyetemekről, barátaim révén Budapesten is részt vettem néhány magán-összejövetelen, ahol a társadalom és a kultúra helyzetéről hangzottak el nem hivatalos álláspontok, előadások, beszámolók (Jeszenszky Gézáéknál, Szörényi Lászlóéknál, Szegedy-Maszák Mihályéknál, Mészöly Miklóséknál; például, az egyik ilyenen, emlékszem, Bibó Istvánnak a Kádár-rezsim elleni spontán tüntetéssé vált temetéséről számolt be valaki, mely az előző napon volt; egy másikon az amerikai Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmánya újjászerveződő tevékenységét ismertette az egykori révkomáromi gimnazista, Hites Kristóf atya, akinek anyagi segítségével később a [csehjszlovákiai magyarság magyarországi képviseleti szerveződése, a Rákóczi Szövetség is elindulhatott, de a Regio elindításához is tőle kaptam anyagi támogatást); Pozsonyban is megjelent köztünk az akkor már erősen formálódó magyarországi ellenzék egyik-másik jelese, akikkel, miután igazgatónk tiltására nem fogadhattuk őket a Madách Kiadóban, illetve az Irodalmi Szemlében, egy közeli kocsmahivatalban ültünk le nyolcan-tízen kvaterkázni (Göncz Árpáddal például), vagy dunaszerdahelyi lakásomon láttam vendégül őket (például Für Lajos is megfordult nálunk, de a délvidéki Végei Lászlót is lehoztam Pozsonyból dunaszerdahelyi barátaim közé); a Ceauçescu-rezsim éles bírálója, a Romániából kitiltott Köteles Pál szigligeti nyaralásom idején keresett szlovákiai szövetségest velem; ahogy lehetett s ahogy tudtuk, természetesen segítettük a formálódó Iródia-mozgalmat; máig meghatározó jelentőségű számomra, hogy a nem sokkal később betiltott (régi) Mozgó Világ szerzői gárdájához tartozhattam, vagy hogy ott lehettem az akkoriban ugyancsak eleven szellemi légkört jelentő szombathelyi Életünk „szigorúan ellenőrzött” budapesti jubileumi rendezvényén a Kossuth Klubban (erről aztán a rendszerváltás után az egyik korabeli 3/3-as jelentésben olvashattam pontos beszámolót)... szóval, hallatlanul eleven és impulzív, ingergazdag esztendők voltak ezek az életemben.

És nemcsak az említett három „ügyről” volt tudomásom (tudomásunk), tudtam (tudtunk) az Új Forrás-ügyről meg a Tiszatáj-ügyről (Nagy Gáspár versei miatt), és a Forrás-ügyről is (a lap szociográfiái, meg Csoóri Sándor-esszéje miatt) - ezeknek a lapoknak szintén állandó szerzője lehettem, amiért idehaza meg is kaptam szeretett kiadói direktoromtól a minősítést,