Irodalmi Szemle, 2014
2014/10 - DOBOS LÁSZLÓ ÖRÖKSÉGE - Kabdebó Lóránt: Népünnepély (esszé)
Kabdebó Lóránt DOBOS LÁSZLÓ ÖRÖKSÉGE Népünnepély Az emlékezet szövevénye kitaposott ösvényeket őriz... Arcokat hordunk magunkban - olvasom Dobos László korszakot idéző könyvében. Sorai életem egyik legszebb pillanatára emlékeztetnek. Akkor is forró nyár volt. Három nép, a cseh, a szlovák és a magyar pillanatokig új életre készült. Bár közben mindnyájan reszkettünk is, hiszen a világ emlékezett a valahai magyar forradalomra, reményeinkre és a veszteség szörnyű napjaira. Szétlőtt fővárosunkra. Mi lehet ennek a bizonytalan bizakodásnak megfelelőbb színhelye, mint egy előző század valahai forradalmár költőjének sírja, melyről legendák maradtak utókorára. Üvegbe rejtett és a halottal eltemetett kéziratokról rebesgettek meséket korszakokon át. Lássuk, mi igaz ezekből a legendákból! 1968-at írtak, az épp akkor száz éve eltemetett egykori hanvai református lelkész, Tompa Mihály hamvai között kerestük a szabadságára váró nép költőjének titkos üzeneteit. Sokan voltunk, két ország magyarsága gyűlt össze ezen a napon a sír szélén. És bár suttogásból tudtuk, hogy előző nap, amikor kibontották a sírt, semmilyen síron túli üzenetet nem találtak a szakemberek, az ünnepi hangulat sodrása mindnyájunkat a nemzeti ünnep felemelő érzésével töltött el. A szabadság lehelete kapcsolt össze bennünket. Kikre emlékszem, akik egészen a sír széléig juthattunk, egymás kezét fogva, húzva- védve egymást? Mi Miskolcról érkeztünk, ifjú feleségemmel és a városi könyvtár szintén fiatal igazgatónőjével. Hirtelen bevillan, amint az ünnepség végeztével a termetes író, Fekete Gyula beül az árok szélén bizonytalanul billegő kocsinkba, és súlya alatt majd felbillen a könnyed alkotmány. Czine Mihály mellettünk magasodott ki szép szál legényként, „néhány mondat után ő lett a rendkívüli esemény főpapja: egy személyben költő, hírmondója egy vesztes forradalomnak, s maga az igazságot osztó utókor. Tudósi, prédikátori remeklés volt az a beszéd. Élmény” - ekként pedig Dobos László emlékezik, aki akkor a Csemadok (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete) elnöke, és nagy hirtelen valamiféle miniszteri aura veszi körül. A magyarok képviseletében. Nagy szemekkel néztünk rá. író és miniszter? És tisztességes ember. Együtt reméltünk, együtt reszkettünk. Hogyan is kerülhettünk e sír szélére, nem gyászolni, tulajdonképpen nem is újratemetni, de népek közös szabadságvágyának hangot adni? Emlékezni arra, ami egyetemista koromban kihullott az életünkből, és reménykedni, hogy a szomszédos országban élők számára maradandóbb lesz a szabadság. Oltárként ezért állhatott előttünk a maga fenséges dicsőségével a sír, melyből, ha nem is tudtunk titkokat elővarázsolni, a szabadság ünnepi pillanata sugározhatott ránk. Fiatal szerkesztőként a szomszédból érkeztem, akkor tanultam autót vezetni, első külföldi utam a légvonalban nem is olyan nagy távolságra eső Stószra vezetett, Fábry Zoltánhoz, aki figyelő szemmel tartotta a kapcsolatot a miskolci Napjainkkal, amelynek akkori főszerkesztőjével oly igen megértették egymást. Pár órás vendégségre magam is betoppantam a Fábry-kúriába, ott magyarázta el az idős mester és példakép az akkor Csehszlovákia államformájában élő ország magyarságának keserű sorsát. Ő, a valahai kommunista, majdnem mártír beszélt ne3
