Irodalmi Szemle, 2014
2014/9 - BESTIÁRIUM - Szászi Zoltán: Szerencse fel, Szerencsre le... (próza)
BESTIARIUM a szerecsen pofája! - így becézgette akkor a vasércet Stefán bácsi, szeme sarkában látszott, J | a fejében villogott a számológép, mekkora hozamot adna, adhatna az ér. A kelet felé vágott járatban szapora volt a galenit, de erre nem hajtott a bányavezetés, ólomból máshonnan kapta az állam a szükséges mennyiséget. A ruszkiktól kaptuk, ha jól emlékszem. A nyugati járat volt mindig a legizgalmasabb, ott kétszer is találtunk korábbi bejáráskor aranyércet. Igaz, keveset csak, morzsákat, de mégis ez izgatta a legjobban a bányakapitányságot meg persze minket is. Már csak pár lépésre voltam az elágazástól, mikor hirtelen zúgni kezdett a fejem, mint akivel hirtelen zuhanni kezd a bányalift. Mondhatom, az felettébb kellemetlen érzés! Szédülni kezdtem, támolyogni, elaludt a karbidlámpám is a pillanatok alatt feltámadt hatalmas huzatban, majd fura dübörgést hallottam, s már hemperegtem is bele, a veres anyagba, pergett rám a sár, a sziklából apró darabok pattantak felém. Az arcom vérezni kezdett, éreztem a sós ízt, kezem a szemem előtt, a másikkal a falat tapogattam, úgy próbáltam megfordulni és visszajutni a bejárat, a termelő vájat felé, hátha azon gyorsabban ki tudok mászni. Ziháltam, ordítottam, majd hirtelen, hirtelen olyan csend lett. - Most halok meg, édes Istenem, vége van! - sóhajtottam, s nekidőltem a hideg, vizes köveknek, és markoltam a sarat magam mellett. Apró fény tűnt fel, nem bányászlámpa, hanem valamilyen más, soha nem látott, fehér, vibráló, csillogó fény. - Marmancsok! Jó Istenem, hát mégis léteznek! - suttogtam magam elé és becsuktam a szemem, nem mertem nyitva hagyni. Kettőt se sóhajtottam, mire valakik odaértek hozzám, s az egyik valaki megsimogatta a fejem, a másik meg kitisztította a szemembe vágódott port, piszkot, sarat, s már nem éreztem a vérem sós ízét se, csak hirtelen valami nagy nyugalmat. - Elvisz, elvisz innen a víz, elmész innen, más vidékre mész innen, emlékezz, mindig emlékezz, ránk is, ránk is nagyon. Soha ne keverd a szerencsét szerecsennel! Vicus, Vicus lesz a párod, most markolj a sárba, rakd meg a zsebed vele! - ezt hallottam, nem tudom, talán női hangon, talán nem, talán csak képzeltem. De ahogy mondta, én megraktam a zsebem a sárral, amin ültem. Tapintás szerint valami kristályok lehettek benne. Tán három perc se telt bele, az apró fény eltűnt, majd mintha elájultam volna, aztán meg hirtelen Laci bácsi arca villant fel, amint éppen pofozgat, meg vizet próbál adni, mert szinte égetett, cserepes volt a szám. - Mondtam ám, ügyi megmondtam, nem kell ebben a kurnyavicás időben lemenni a Máriába, mert beszalad a víz, aztán meg beszakad fentről az egész boltozat, hiába van ácsolva. Bír-e járni?- kérdezte az öreg. - Próbálok, megpróbálok, Laci bácsi, csak még ebből a sárból, ebből pakoljon még, ahová tud és bír! - Ezt nyöszörögtem neki, és arra igazán nem is emlékszem, hogyan másztunk ki a mélyből. - Alighanem mégis léteztek ezek marmancsok, mörnök úr! Bár, na, én is láttam Szögedében örvényen táncoló boszorkányt a Tiszában, hát, ha ott van ilyen lény, akkor a bányában is lehet, akármi. De mi lett a vége ennek, mondja csak? - S én akkor eszméltem, hogy Gazsi bácsinak mesélem ezt a történetet, szinte elváltozott arccal. - Stefán bácsit másnap találtuk meg, meg a két kísérőjét is, vele egy helyen, a hármas elágazáson túl, a nyugati aknában. A víz, a bányába a kurnyavica miatt betódult víz ölte meg őket, a vágat végén feküdtek, s a víz egy eddig ismeretlen barlangjáratot is kimosott, ott zúdult le, mellettük. Rengeteg cinóbert oldott ki, tiszta vérvörös víz állt még napokkal az eset után is ott, meg aztán lent a faluban is mondták, vér jött ki a hegyből, mint Krisztus oldalából. - No hát a zsebébe rakott sár meg? Abban mi vót? Arany-e? Ezüst-e? - Egyik se, Gazsi bácsi, hanem fél tucat olyan szép kalcedon meg két akkora hegyikristály, hogy mikor eladtam őket az ásványbörzén, egy kis lakás árát kaptam értük. De egy kis oltárt máris állítottam a régi akna bejáratához, 9
