Irodalmi Szemle, 2014
2014/8 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Kálmán C. György: Verspublicisztikák (Király Gábor Csúf versek című kötetéről)
újdonságot teremt (vagy teremt újjá), amely okkal-joggal tölti el bizonytalansággal. Ahogyan az úttörők gyakorta szoronganak, az újítók körbeveszik magukat mások véleményével - és rögtön, mindent szeretnének a nyilvánosság elé tárni. Van a YouTube-on egy rövid filmecske - Kon rád György olvassa fel a kötetből A rögök című verset. Megrázó, erős rövid költemény. Az író a felolvasás után ennyit mond: „Jó vers.” Jó vers? Igen, kétségkívül az. De ez a megállapítás szűkszavúságában mást is jelent. Azt, hogy nehéz egy efféle szövegről mást mondani, nem volna ide- illő „szépségről” vagy „megformáltságról” beszélni. Jó - jó, hogy van. Jó, hogy valaki leírta, kimondta. A vers - és ez jellemző Király Gábor egész költészetére - másként működik, a versnek más a szerepe, funkciója, mint a hagyományos költészetben. Nem csak azért, mert úgynevezett „közéleti költészet” -, aminek amúgy is nagy keletje van manapság, ennek nemcsak jele, hanem még élesztője is volt az Édes hazám (Magvető, 2012) című kötet. Visszamehetünk Petőfiig, Heinéig - de József Attilánál is találunk kísérletet arra, hogy napi (de nem múlandó) problémákat, mindenkit izgató eseményeket, aktuális (politikai) álláspontokat versben fogalmazzanak meg, aztán később Petrinél, sokaknál másoknál. Nem egyszerűen „politikai versek” ezek; inkább afféle funkciójuk van, mint a publicisztikai írásoknak, sem hosz- szú távú program megfogalmazásához, sem pillanatnyi nehézségek körülírásához nincs közük. Vagyis: nem arra valók, hogy távlatos, végiggondolt víziót fessenek föl - de arra sem, hogy másnap feledésbe merüljenek. El kell választani továbbá a „politikai költészettől” (ha van ilyen): sokkal inkább a közemberi közérzületre, semmint aktuáÍZLÉSEK ÉS POFONOK lis eseményekre reagál; nagyon sok minden belefér (a kedélyállapottól az időjárásig, a napi bosszúságoktól az életen történő tűnődésig) - de távol tartja magát a gyors ítélkezéstől és a párt-acsarkodástól. Amikor ennek az írásnak a címében „verspublicisztikának” neveztem Király Gábor költészetét, akkor a publicisztika tág fogalma járt az eszemben: tárca, kroki, glossza, jegyzet meg annyi változat, ameny- nyi (akár csak alkalmilag is) előfordul az írott sajtóban. Persze, ezek prózai műfajok (a néhány kivétel inkább csak érdekesség); és már évszázadnál régebbi hagyományuk van. Hozzá tartoznak a napi olvasmányokhoz - legalább annyira, mint a hírek vagy a hírmagyarázatok. Ha valaki - ahogyan itt és most Király Gábor - megpróbálja versbéli megfelelőjüket megalkotni, akkor az egyrészt hatalmas szabad területet nyer, ahol kísérletezgethet kedvére, mindenfélét kipróbálhat, lubickolhat az ismeretlenben; másrészt feladatokat is vállal. Úgy kell működnie - közönsége, amely eddig bizonyára elég szűk volt, de a könyv után nyilván bővül majd, ezt el is várja tőle -, mint egy valódi újságírónak (publicistának): rendszeresen és egyenletes színvonalon kell súlyosabb és könnyedebb tárgyakat olvasmányosan, elegánsan, tömören megfogalmaznia. Ha úgy adódik, kellemetlen és nyomasztó dolgokról hírt adnia (vagy inkább: reflektálnia rájuk, érzelmeket összefoglalni, egy-egy vezérszót, gondolatot nyújtani olvasóinak segítségül); máskor mondjon mesét vagy töprengjen humorosan mindenféle hiúságokon. A publicisztika a közhiedelemmel ellentétben nem gyorsan avuló, csakis a mának szóló, efemer műfaj - nemcsak a régmúlt nagy újságírói teljesítményeire kell gondolnunk Adytól Kosztolányin, Szép Ernőn, K. Havas Gézán keresztül Máraiig, hanem akár 89
