Irodalmi Szemle, 2014

2014/8 - Grendel Lajos: Kampány (novella)

HOL VOIT. HOL NEM VOLT

ütés érte. Az üvöltő szlovákot mintha a föld nyelte volna el. Sorra járta a belvárosi fontosabb helyeket: a városházát, a tűzoltólaktanyát, a gimnáziumot, a futballpályát, de az üvöltő szlováknak híre sem volt, mintha az egészet álmodta volna, és most, a felébredéskor a maga meztelen valóságában mutatkoznának meg a dolgok. Ráadásul a futballpálya mögött, a vaskerítés mellett, honnan, honnan nem, Králik jött szembe vele, kipirosodott arccal, dühösen, mint a jégvihar.- Takarodjon - sziszegte, mert mások is jártak az utcán, és nem akart feltűnést kelteni. - Maga egy igazán nagy csaló. Ha még egyszer meglátom magát, nem állok jót magamért.

Bara hazament, és úgy szégyellte magát, hogy nem mert kimozdulni otthonról csak éjfél után, amikor bezártak a boltok és a kocsmák, amikor már az utolsó részeg is hazament, s már senki sem járt a városban. Kissé csípős volt az idő, hiába, augusztus vége az augusztus vége, de Bara elszántan ment az állomás felé. Sosem volt ilyen elszánt. Jobb kezében a vödröt vitte az egyetlen plakáttal, bal kezében egy sámlit, lesz, ami lesz, föláldozza magát, jobban mondva, leleplezi magát, igen, a szlovák nemzeti párt képviselője egy magyar áldozat, mert nincs más választása, cserbenhagyta mindenki, elfordultak az emberek tőle, elfordult az idő meg a tér, elfordult a nappal és az éjszaka, belelökték egy lyukba, és otthagyták, hogy kiszenvedjen. Az áldozat megéri a szenvedést, gondolta, és még nagyobb erőfeszítéssel készült a legnehezebbre, a meztelen árulásra. „Nesze neked, nesze neked”, mondogatta, amíg a plakátot az állomással szemközt egy mindenhonnan jól látható kerítésen felragasztotta. A testét könnyűnek érezte, fiatalnak, teli volt energiával. Még harminc évvel megfiatalodtam, nohát! A nesze nekedet úgy mondta, hogy már kiabált a végén, az üvöltő szlovákkal együtt kiabált, az üvöltő szlovákkal most, a végén egy húron pendültek, azt kiáltották, hogy le a diktatúrával, szabadságot a népnek, az elrabolt forradalmat erőnek erejével vissza kell hozni. Mert elrabolták, mert elrabolták... És Bara leült a sámlira szemközt a plakáttal, és sírva fakadt. Nem volt senki sem a közelben, sírhatott bőven.

Nem hallotta a bokor rezdülését a háta mögött. Nem hallott semmit. Tökéletesen magába zárkózott, mint az a síró embereknél szokás. Még a száz méterről idehallatszó vonatfüttyöt sem hallotta meg, pedig azt öt kilométerre innen hallani lehetett. Hátulról támadták meg, némán, csak a lihegésüket hallotta, a lihegésből pedig nem tudta, hogy magyar-e vagy szlovák. Nem tudott semmit sem. A veséje körül iszonyú fájdalmat érzett, de szerencsére az arcát eltakarta, így a kezét nyomorította meg a támadó vagy a támadók. Valószínűleg eltörött a jobb keze, mert nem tudta mozgatni, illetve tudta volna, de rohadtul fájt. Ahogy némán jöttek, úgy némán is mentek el a merénylők. De a plakáthoz nem nyúltak. Vajon kik voltak? Szlovákok, mert egy éhenkórász magyar ne avatkozzon bele a szlovákok ügyébe? Vagy magyarok, akik bosszút álltak az árulásért? Sohasem tudta meg.

A kórházban alaposan megvizsgálták, hümmögtek, majd hazaküldték, mert nem szakadt le a veséje, s a karja csakugyan eltörött, de, így mondták, ebcsont beforr. A rendőrségen is hümmögtek, megígérték, hogy utánajárnak a dolognak, ami azt jelentette, hogy fütyülnek utánajárni, de hát ez a szabály. Utánajárni azt jelenti, hogy nem utánajárni, csak megnyugtatni. Mráz néhány nap múlva meglátogatta, még fel volt kötve a keze Barának, mintha csak balesetet szenvedett volna. Jól berúgtak. Elmenőben megjegyezte Mráznak:

43