Irodalmi Szemle, 2014
2014/7 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Ayhan Gökhan: Erőszakos, fanyar íz (Ardamica Zorán Bőre kétezer című kötetéről)
IZLESEK ES POFONOK Ayhan G ö к h a n Erőszakos, fanyar íz ardamica Zorán bőre kétezer CÍMŰ KÖTETÉRŐL .A.rdamica Zorán Bőre kétezer című kötetéhez nagy kíváncsisággal közeledtem. Elsősorban amiatt, hogy egy számomra eddig ismeretlen szerző munkásságával találkozhatok. A másik oka ennek a kíváncsiságnak az a nem titkolt remény, hogy a szlovákiai magyar irodalom helyzetéről nyújt majd némi ismeretet és hasznos tudást, mert néhány szerzőn kívül - hogy csak a legfontosabbakat említsem: Grendel Lajos, Tőzsér Árpád, Mizser Attila, Csehy Zoltán, Németh Zoltán - többekkel nem kerültem kapcsolatba ebből a közegből. Gondoltam, ez a kötet segíti a kultúr- közeledést, megismertet egy másik ízzel. Ez a másik íz nekem kicsit fanyar. Egy erőszakos, nyelv alá szorult robbanócukorka. Különös íz szeretne lenni, „nyelvbevágó”, s pont ez a megtervezett szándék árt neki a legjobban. Árt a nyelv a versnek. Nem akarok képzavaros lenni, azt helyettem megteszi a kötet. Ardamica Zorán tisztában van a költészet szabályaival, a verstan és a rímhasználat nem idegen előtte, ám valamiért egy-egy vers kimondottan ennek ellenkezőjéről győz meg. Odavetett, hirtelen jött ötleteket rendez versekbe, anélkül, hogy figyelembe venne engem, a versolvasót, tekintettel lenne arra, hogy én is itt vagyok. Mert hát itt vagyok. És nem világos előttem Ardamica líravezetése. „invariáns eredetszikla / reménytelen ba- bitsi konstans” - írja egyik versének zárásaképp. Idegen szavak, kifejezések halmozódnak a kötetben, s a saját jelentésükbe fullad majd mindegyik a használata során, nem ad vele a versnek külön értelmezést. Nem tesz hozzá semmit. Önmagában áll az idegen szó. Szegény. Versei nem elég összeszedettek és nem elég precízek. Mintha „ami a szívén, az a billentyűzetén” költészetet művelne. Hazardí- roz. Ha szigorúak akarunk lenni, elkönyvelhetjük Ardamica verseit félresiklásoknak. Ha őszinték akarunk lenni, nem feledkezhetünk meg arról, hogy van valami ebben a félresik- lásban, valami, ami kívánatos. Ami tetszik. A pontatlanságában ott a vagányság, a Villon- gitár. Ardamica Zoránnak a kicsit bluesra emlékeztető versei nemet mondanak a sötétségre - ez tetszik. Humora van és öniróniája. Nem játszik a gyászdobon. Nem az az ő hangszere. Ettől a hibákat halmozó versek élénk színt, egyediséget kapnak. („Nem mintha nem lett volna szép az élet / a szerelem, a kívül-belülnézet, / csak elnyelte az iszap, mint a sódert. / Most írja ki képernyőd a game overt.”; „záróra fiúk indulás / fáradt járdákon hajnalig / segítek vinni a kaszád / új reggel jön elandalít.”) Néha elég jól eltalálja a dalt, a ritmust, s akkor ehhez hasonló frappáns sorokat hagy maga után. Az olyan versekkel sajnos, amelyek már témájukban és megoldásaikban is unalmasak és erőltetettek, nem tudtam mit kezdeni. Ilyen például a na édes fiam című vers: „nagyon jól csinálod / nem is kented össze magad / még az ujjaidat sem / nyaljad csak / mondom mélyen / bele a nyelved / ó hát mégis körülha- rapdálod? / igazad van / az ostyát is meg kell enni”. Egyik versében Ardamica beszámol a 92
