Irodalmi Szemle, 2014
2014/7 - NOVÁ DRÁMA/ÚJ DRÁMA FESZTIVÁL - Száz Pál: A nyelv tája, a táj nyelve - a kimondás uralma, az uralom kimondása (a Pótoň színház Kaszálatlan mezők országa című előadásáról)
NOVA DRÁMA / ÚJ DRÁMA FESZTIVÁL identitásról, sztereotípiákról, mítoszokról specifikus és paradox helyzet: hiszen aki innét beszél, az egyszerre kívülálló és bennfentes. Ezen túl pedig a többségi és kisebbségi nemzet viszonyával bonyolódik a dolog - s egyben ezzel a hierarchikus kategóriával a távolságtartás inkább az ironizálásban oldható fel. A pszeudonimot tulajdonképpen maga az írás folyamata szüli meg: mivel Forgács a darabot szlovákul írta, az idegenség távolsága egyben a nyelvhez való viszony kreatív átformálását is jelentette: „Az, hogy a szlovák nem az anyanyelvem, és számomra tulajdonképpen idegen nyelv, azért jó, mert nem aggaszt, ha valamit nem értek, kitalálom, mit jelenthet, s ha fonetikusan megtetszik egy szó, használom annak ellenére, hogy nem vagyok biztos a pontos jelentésében. [... ] Néha újkori Stúrnak érzem magam; én is minden szlovák mondatomban újra kodifikálom ezt a nyelvet. [...] az én szlovákom akkor lesz életképes, ha a saját költői-melodikus tévedéseimmel együtt használom” (Vlna, 2013/57, 4L). A pszeudonim használata arra utal, hogy a darabot Forgács szimulakruma írta, aki a szöveggel együtt az alkotó invenció terméke. A XIX. századi szlovák vidéki népébresztőként meghatározott szimulakrumból asszociálhatunk Ján Chalupkára, aki társadalomkritikus és felvilágosult darabjaival a XIX. század 30-as éveiben megteremtette a szlovák dráma és színház alapjait, vagy a mesegyűjtő vidéki papra, Pavol Dobsinskyra, aki Forgács egyik ihletforrása. Az álnévhasználat végső soron a kétpólusú helyzet (kisebbségi-többségi) viszonylagosságára (felcserélhetőségére) és a kettős identitás lehetőségére is rámutat. II. A SZÖVEGBEN Az álnevet a szöveg még inkább eltávolítja - Forgács ugyanis egyáltalán nem a XIX. század realista drámatechnikáját használó, társadalomábrázolás igényével megfogalmazott drámát ír. Éppen ellenkezőleg: nyelve hétköznapi, mégis költői, szerkezete nem hagyományos, noha fenntartja a történetmesélés lehetőségét. Talán nem túl nagy merészség Forgács Miklóst (még ha kissé avítt kifejezéssel élve is) drámaköltőnek nevezni. A Krajina nepokosenÿch lúk, az Áruló vagy, Halász! - melyet az Irodalmi Szemle 2013/10-es száma közölt - vagy legújabb, Irodalom és zavar című kísérlete - a lap online formátumának Zsemle című rovatában - alapján egy nagyon sajátos drámai szövegvilág születésével, alakulásával van dolgunk. A főszöveg dominanciája jellemzi ezeket a szövegeket, a mellékszövegek minimálisak (szerzői megjegyzéseket a tér tárgyilagos megjelölését a dialógusok előtt leszámítva). A főszöveg tudatfolyamszerű szabadversként vagy sodró szövegáriaként árad - a megszólalások metaforizáltságukban több síkon értelmezhetők (a jelentés egyszerre konkrét és absztrakt). A dialógusokban nem a hagyományos tézis-antitézis ütköztetésből születik meg a konfliktus, hanem a szöveg belső ellentmondásaiból. Noha a megszólalások néha annyira kötetlennek és asszociatívnak tűnnek, mintha neoavantgárd szövegkollázzsal lenne dolgunk, a jelenetek mindig nagyon következetesen egy témára épülnek, amely a drámai szituációkban önmaga variációit, illetve lehetőségeit mutatja be, néha szinte katalógusszerűen. A külső-belső konfliktus az, ami az egész jelenetre ráfeszül és kiegyensúlyozza a replikák és mondatok széttartását. (Esetünkben lásd például a IV. Tradícia című dialógust, ahol az egyén hagyományhoz való viszonya fogalmazódik át újra és újra.) Ezek a témák ráadásul általában transzparensen, címként szerepelnek az adott dialógus előtt. És tulajdonképpen ezeknek a „tematikus” dialógusoknak a füzére, az egymásmelletti78
