Irodalmi Szemle, 2014

2014/7 - HOL VOLT, HOL NEM VOLT - Papp Ágnes Klára: Mindenkinek megvan a maga Voldemortja (tanulmány)

HOL VOLT, HOL NEM VOLT

3 Bettelheim, Bruno: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. 2005, Corvina. 154.

4 Propp, a modern mesekutatás klasszikusa, a varázsmese szerkezetének („morfológiájának”) leírója a szereplők attribútumait mindössze három kategóriába sorolja: a szereplő külseje és neve, színrelépésének sajátosságai, illetve lakhelye (88.). Ehhez hozzátehetjük, hogy a szereplőket eleve a cselekedeteik (a rájuk jellemző „funkciók”) alapján sorolja szerepkörökbe (79-80.), illetve meg kell említenünk még azt a megállapítását, hogy „bátran feltételezhetjük, hogy a mesétől általában idegen a szavakban megfogalmazott motiváció, és a motiválás mint olyan, valószínűleg újabb keletű képződmény” (76.). Vö.: Propp, V. JA mese morfológiája. 1995, Osiris Könyvtár. Mindebből látható, hogy a varázsmesék szinte teljes mértékben kívülről, a cselekedeteiken, külsejükön keresztül láttatják szereplőiket.

cselekmények formájában.”3 A két gyerekműfaj - a tündérmese és az ifjúsági regény - különbségét jól mutatja, hogy míg az utóbbi, ahogy erről az előbbiekben szó volt, lélektani hűséggel rajzolja meg a gyerek felnövekedésének „kalandját”, annak jellemző problémáit, addig a mesében maguk a szereplők változatlanok maradnak, a fejlődés az egymás után bekövetkező - előbb sikertelen, majd sikeres- próbatételekben vagy az egymás után próbát tevő testvérek, szegénylegények stb. alakjában jelenik meg. Ennek a szimbolizációs logikának a következménye, hogy a varázsmese figurái lélektanilag nem összetettek: az összetettség nem belső ellentmondásokban, hanem a különböző késztetéseket szimbolizáló szereplők (akár mesebeli lények) versengésében vagy küzdelmében jelenik meg. Ebből a szempontból a sárkány éppúgy egy belső - állatias, lelkünk legsötétebb barlangjában rejtőző, legyőzendő- késztetésnek a megtestesülése (externalizációja), mint a főszereplő. Ennek következtében a mese alakjai nem árnyaltak: gyakorlatilag a tündérmese eszköztárából hiányzik a lélektani ábrázolás, a szereplők cselekedeteinek motivációja, bárminemű döntési folyamat megrajzolása. A figurákat cselekedeteik és külsejük jellemzi: nem egyéni vonásaik, hanem attribútumaik.4 Mondhatni, belső tulajdonságaik, az adott világ erkölcsi értékrendjében elfoglalt helyük kiül a külsejükre. (Épp ezért leírásukban is olyan sztereotípiák működnek, mint „a napra lehetett nézni, de rá nem”, „az orra a térdét verte”, a „vasorr” vagy a sárkány fejeinek száma, ami természetesen erejét jelképezi.)

A kérdésünket mindezek alapján kell mérlegelnünk. Hogyan hat a Harry Potter: a lélektani realizmus eszközeivel vagy szimbolikus vonásaival? A kérdés eldöntését tovább befolyásolja, hogy első látásra is egyértelmű, hogy Rowling regényei rengeteg mese- és mítosz-motívumot használnak fel a varázslóktól, boszorkányoktól kezdve a sárkányokon, kentaurokon és egyéb csodalényeken át a rengeteg varázseszközig. De feltétlenül következik-e ebből az, hogy szimbolikus hatásmechanizmus is működik ezekben a történetekben? Hiszen az egyértelmű, hogy a hét kötet lényegében a címszereplő (és barátai) felnőtté válását írja le, és az izgalmas kalandok hátterében az épp aktuális életkor jellemző lelki problémái is megjelennek a barátság, az összeveszések és kibékülések kérdésétől a kamaszkori meg-nem-értettségen át az első szerelem lelki nyavalyáiig. (A mű - rendkívül változó színvonalú - pszichológiai

48