Irodalmi Szemle, 2014
2014/6 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Malek Izisz: Térképre írt történetek (Szilasi László A harmadik híd című kötetéről)
ÍZLÉSEK ÉS POFONOK A napi rutin pontos betartása, az élelem- és a ruházatszerzés, a minimális szükségletek kielégítéséért tett erőfeszítések leírásából választ kapunk arra, hogy az egyén a társadalom elvárásait levetkőzve hogyan képes túlélni. A lemondásokon túl a hajléktalanok egyetlen tulajdona saját életük maradt; ahogy az egyik szereplő felismerése is erre a helyzetre mutat rá: „az életet, bármilyen kellemetlen is ez, nem lehet felfüggeszteni”. Szilasi művében az emigráns és a hajléktalan lét között a kívülállóság élménye hozza létre a kapcsolódási pontot, ami a két életformával járó lelki megpróbáltatásokra tereli a figyelmet. Éppúgy jellemz.i mindkét helyzetet a társadalomtól való elszigetelődés, a beilleszkedés nehézsége, illetve a saját tulajdonnév és ezzel az identitás elvesztése is. Szilasi rámutat arra, hogy az emigránsléthez köthető szorongások, az úton levés, illetve a családi és szociális gyökerek elvágása a hajléktalan életben is jelen vannak. Ugyanakkor szembetűnő, hogy e sorsok elbeszélése nem a sajnálatkeltés céljával történik, hanem a maga nyers tisztaságában kívánja megmutatni ezt az életszituációt. A téma kapcsán megszokott kétfajta retorika - a szőnyeg alá söprő politikai és az álérzékeny sajnálkozó - ebben a közegben már nem működőképes. Az író a mindennapok rutinjának bemutatása által kitágítja a hajléktalanságról való beszéd spektrumát: olyan közeget hoz létre, ahol a sorsközösség felett az egyén története áll, és ezzel a fogalom általánosító attitűdje felcserélődik a perifériára került egyén identitásvesztésében rejlő személyességre. A nyomor és az elszigetelődés ábrázolása Szilasinál nem tartalmaz semmiféle tragikus- ságot, hiszen ennek a léthelyzetnek a belső megélése és túlélésére tett erőfeszítések nem engedik meg a sajnálkozást. A harmadik híd egyik szemléletes példája lehetne annak az irodalomban és a művészetben is jelenlevő problémakörnek, amelynek központi kérdése, hogy hogyan lehet egy adott műben a hitelesség és a fikció határán egyensúlyozva egyszerre alkalmazni a bennszülött és az antropológiai nézőpontot. A hajléktalanság esetében ez különösen nehéz feladatnak bizonyul, hiszen e témánál semmiképpen sem tud hiteles lenni egy teljesen külső perspektíva, és eleve nehéz olyan képet festeni erről az élethelyzetről, ami a hitelességet megtartva képes elkerülni az etnográfusi szemszög felülkerekedését. Szilasi László regényében a két nézőpont vegyítése történik meg azáltal, hogy a narrátor maga is egykor részese volt a hajléktalanok életének, és így már külső szemlélésből képes elbeszélni a közösség történetét. A mű másfelől egy térpoétikai olvasatnak is teret enged. A Szeged eldugott zugaiban élő figurák, a szobrok alatt ülő utcai muzsikusok és az élelemszerzés miatt az utcákat rovó otthontalanok a város képének szerves részét képezik. A szinte láthatatlanul élő hajléktalanok mozgásterének bemutatása átrajzolja Szeged térképét, és a város egy olyan oldalát mutatja meg, ami az ott élőknek is teljességgel ismeretlen, így, ha mégis ragaszkodunk a műfaji kategorizáláshoz, a város eldugott területeinek leírása alapján a regényt egy kifordított útikönyvként is értelmezhetjük, ami Szeged ismert közterei mellett az átlagember és a turista számára rejtett területeket is bemutatja. Ugyanakkor a harmadik híd mint fikciós tér egy újabb lehetséges értelmezésnek enged: a híd mint az átmenetiség és a köztesség szimbóluma a hajléktalanok és egyben az emigránsok sehova sem tartozá90
