Irodalmi Szemle, 2014

2014/6 - FELVIDÉKI KÖDLOVAGOK - Bárczi Zsófia: Bevezetés egy történelem nélküli táj krónikájának olvasásába (tanulmány)

FELVIDÉKI KÖDLOVAGOK

hangon, miközben leereszkedett a bőrhuzatú, lószőrrel tömött szőnyegekre. Tétovázó kezemet hűvös, telt combjai közé húzta, de én szörnyen berezeltem, s ezt álcázandó, gúnyolódni kezdtem, hogy igen jól tudja az egészet, biztosan ide szokta hordani a srácait. Előbb csak nevetett gyámoltalanságomon, aztán hirtelen elszégyellette magát, mert gyorsan felpattant, kurtán, fojtott hangon lehülyézett, és otthagyott...” (Bereck József: Öregem, az utolsó. 125-126.)

Képzeld el, egyszer rábeszélt, hogy jöjjek be a korai busszal. Úgy hat óra lehetett, tavasz, a suli már nyitva volt, a gondnok a lépcsőket söpörte, hangosan köszönt, és megkérdezte, hogy hova, hova ilyen korán. Mari mindjárt kapcsolt, azt hazudta, hogy mi ketten csináljuk az érettségi tablót, s be kell fejezni, mert délután jön egy fényképész felvételt készíteni róla. Az osztályban ledobtuk a táskáinkat, akkor még nem is sejtettem, mi a szándéka Marinak, de hamarosan megtudtam, mert megfogta a kezemet, csöndre intve végigvezetett a folyosón, be a tornaterem melletti szertárba...- Na és? - kérdezte Akantisz. Széles vigyorába kíváncsiság vegyült.- Lehúzott a szőnyegre, de nem csináltam meg vele, mert hirtelen fellobbant bennem a gyanú, hogy igen jól tudja az egészet, biztosan gyakorolta már, teljesen lelombozott a féltékenység, elkezdtem vele ordítozni, meg lekurváztam meg minden, persze aztán ő sem hagyta, szemembe vágta, hogy gyáva féreg vagyok, s ha ezt ő előre tudja, akkor nem kezd ki velem...” (Bereck József: Valahol a második emeleten. In uő: Végső visszaszámlálás. 121.)

miatt nem képes végképp felszámolni a lehetséges lehetetlenség diszkrét mágiáját. Jelek, jóslatok, látomások, álmok szövik át Bereck regényét. A főszereplő funkciója egyszerre a nyomozóé és a tanúé: tanúja valaminek, de nem tudja igazán, hogy minek. És nyomoz egy titok után, de valami egészen másra bukkan, mint amit vár. Az előre elrendelttől való félelem, ami egyben a félelmetes esemény bekövetkeztének a sürgetője is: az elátkozott- ság önbeteljesítő jóslatként lebeg a család fölött, s csak a nagyapa regény végén bekövetkező, természetes halála törhetné meg. Csakhogy, ahogy a vélt titok mögött egy másik, sötétebb titok lapul, úgy az öngyilkosság átka mögött is meghúzódik egy másik átok: a hallgatás átka. A főhős és a nagyapa beszélgetései is jobbára elképzelt dialógusok, amelyek a csend szüneteibe ékelődnek be a regény főszereplőjének képzeletében.

A hallgatás, a legközelebbieknek való megnyilatkozás képtelensége a novelláknak is visszatérő motívuma (Öröm, Vihar előtt, Biliárd néhány hős emlékének, Egyforma esték csöndje stb.). A beszédet képzelt dialógusok, visszaemlékezések, napló, levelek helyettesítik. „Megany- nyi példa az egyoldalú, a közvetlen visszacsatolás lehetőségét kiiktató beszédhelyzetre” - írja Benyovszky Krisztián (Benyovszky 2010, 236). De nemcsak az emberek hallgatnak Bereck prózájában, hallgatatáj is (Vihar előtt). A csend ver éket családtagok és barátok közé (Egyforma esték csöndje), a hallgatás, a kérdezésre és vallomásra való képtelenség pedig tragédiák elindítója (Öregem, az utolsó, Egyforma esték csöndje). Ebben a mindent betöltő csöndben a csodás és fantasztikus események - például Eszti repülése (Öregem, az utolsó), a Főnökben éjszakánként megszólaló hangok (Végső visszaszámlálás), a tévéhír egy meg sem történt látogatásról (Látogatás) - belesimulnak a hétköznapokba, a mágikus realista próza világirodalmi hagyományaiba. Mert az egyetemest nem lehet „megcélozni” (Görömbei), csak csinálni. Ahogy például Bereck József is tette, miközben novelláiban szinte sosem jelent meg más, mint a csallóközi ember, „a maga hamisítatlan tárgyi és szellemi mivoltában, szokásvilágában” (Sze- berényi 2001, 71). Hogy ez az ember történetesen akár felcserélhető is lehetne Faulkner, Tar Sándor vagy Bodor Ádám hőseivel, az már más lapra tartozik - az már az irodalom mágiája.

38