Irodalmi Szemle, 2014
2014/6 - FELVIDÉKI KÖDLOVAGOK - Vágni lehet. Bevezető a ködlovagoz
FELVIDÉKI KÖD LOVAG О К VÁGNI LEHET BEVEZETŐ А К Ö D L О V A G O K H O Z Sokáig nézegettünk ki virtuális szerkesztőségünk virtuális ablakán (mindjárt az ablak mellett anyánk képe lóg a falon, amelyen a világ a ráma), azt fürkészve, vajon mi az a meghatározhatatlan és megfoghatatlan valami, ami akadályozza a látásunkat. Hogy alkalmasint ellássunk a Csomolungmáig, de legalább a Mont Blancig. Időnként, rosszabb napjainkon már a Gerlachfalvi-csúccsal is megelégedtünk volna. Törölgethettük azonban bármennyit a szemüvegünket, finom selyemmel vagy dörzspapírral, az a valami nem tágult a szemünk elől. Aztán egy napon már nem bírtuk tovább, és feltettük a kérdést, vajon tényleg végleg felfalt-e bennünket a köd?... E havi tematikus kísérletünk címe több okból is magyarázatra szorulhat. Irodalomtörténeti szempontból alighanem nehéz lenne bajosabb és támadhatóbb kategóriát találni a „felvidéki ködlovagok”-énál. Nem is igazán tudnánk megvédeni a dolgot, mert mind a „felvidéki” jelző, mind a „ködlovagok” mint kategória behatárolhatatlan, olyannyira, mint maga a köd, van azonban valami sűrűség is a jelentésükben, ami megint csak olyan, mint a köd. Ez a behatárolhatatlan sűrűség győzte le a kétségeinket. Tőzsér Árpád egyik jegyzetében Milan Kunderára hivatkozik, aki nem volt hajlandó regényeiben leírni a „Csehszlovákia” szót, hanem helyette inkább a „Bohémiá”-t használta, előbbi ugyanis szerinte nincs eléggé beágyazódva a történelembe, és így a nyelvbe sem. Tőzsér Árpád a kunderai gondolatmenetet folytatva arra a megállapításra jut, hogy a „Magyarország” szó sem igazán beágyazódott, ráadásul ebben a formájában nem mindig eldönthető, a történelmi vagy a mai Magyarország területét értjük-e alatta, ami könnyen félreértésekhez vezethet. Ezért Tőzsér inkább a „Hungária” alakot javasolja, mint történelmileg és nyelvileg megalapozottat és beágyazódottat. Tőzsért továbbgondolva azt mondhatjuk, még nagyobb lehet a probléma, ha „Szlovákiát” kategóriaként szeretnénk használni egy irodalmi szöveg kapcsán, vagy horribile dictu a „szlovákiai magyarok”-at. Nehéz nyelvileg ennyire „kevéssé érett” fogalmakat irodalmi szövegekkel összefüggésbe hozni - utóbbiak mégiscsak a halhatatlanságra vagy legalábbis egy bizonyos sub specie aeternitatis nézőpontra törekednek. Ez vezetett bennünket arra, hogy ezúttal, bár egyéb megfontolások inkább a „szlovákiai magyar” jelző használatára buzdítottak volna, a nyelvileg „ködösebb”, ám hangzatosabb „felvidéki”-nél maradjunk. Nem kevésbé önkényes ezúttal a „ködlo- vag-értelmezésünk” sem: nem a századfordulós, a „mágikus” és misztikus irányokba elkalandozó, a nagyvárosi züllésbe belevesző legendákat értjük alatta, hanem mindazokat a szerzőinket, akik rövid időre előbukkantak ugyan a ködből, hogy felmutassák valódi „lovagi” erényeiket, amelyekkel a legjobbak mellé sorakozhattak volna fel, ilyen-olyan okokból azonban rövidesen ismét elnyelte őket ugyanaz a kérlelhetetlen ködfelhő. Meggyőződésünk, hogy sok-sok ilyen ködlovag kóborol a felvidéki tájakon, sokkal több, mint amennyit mostani szerény kísérletünk képzeletbeli enumerációjában felsorakoztat. A jelenlegi próbálkozást remélhetőleg még számos további követi majd. A szerk. 22
