Irodalmi Szemle, 2014

2014/6 - Varga Imre: Reggelnapló 12. (próza)

elmegy, akkor jelennek meg bennem igazán. A lepénybe is trágárságot sütök, a kezem gyúr, a képzeletem meg bugyit húz le valakiről, pinát leskel.

Böjtből visszatérve érzékenyebb vagyok, s minden oldalról magányos, bárki otrombán beléphet, nem csapom be előtte az ajtót, elhagy a híres kényességem, emberszagundorom (bár néha olyan erős ez a viszolygás a hússzagú emberektől, mint a vegetárius Swift Nyihahák országából visszatérő hőséé), szóval most szabados vagyok, bármire kapható, bármihez kapható.

*

Állunk a tó partján, arccal a víznek. Tibeti mesterem kissé jobbra a hátam mögött. Tanítgat. Alig egy-egy szó, amit érteni vélek, de lehet, hogy ezek is csak hasonlítanak. A túlsó parton ismeretlenek közelednek. S ahogy ezt észrevesszük, egy kígyó hatol át rajtam, de helyben maradok. Fölmászunk a tó fölötti csúszdaszerű sziklán, hogy nyomunk vesszen a zöld növények és sziklák között. Egy alagútszerű földfolyosón tovább. Amikor újra a tó partján vagyunk, a sziklameredélynél kissé távolabbra, már temetkezési hely. Pöttöm, manószerű lények mar- kolásszák a durván ácsolt fakereszteket. „Szárat földbe, szárat földből!”, suttogják izgatottan, velük a bokrok, a homok is ezt zizegi. A távoli földnyelv mögül részegek bukkannak elő tántorogva, harsogó nevetéssel, az apró lények erre harciasán a földbe ütik keresztjeiket, amitől rettentő erősnek látszanak.

Ahogy erősödik a reggeli fény, beleolvad az álmom a színekbe, zajokba. Gondolattörmelékek, meleg rongyok, érzések takarják.

Erős a késztetés, rögtön ahogy az álom után fölriadok, hogy fölkeljek és leírjak mindent, amire emlékszem, azt az egy-két szót, ami megmaradt bennem a mesteremtől, de inkább fejemben időzök, újraélem az álmot, és bekerítem szavaimmal, nehogy elfelejtsem, és ekkor újból elalszom. Már csak az ismert és utált reggeli zajok keltenek, ezek szivárognak be az alvás boldog kék terébe, s hamarosan feketés-szürkésre szennyezik, érzem, míg hirtelen a csend akkorát kondul bennem, hogy felébreszt.

Mester, tó, kígyó, temető (keresztekkel), manók és részegek. Mennyi minden voltam álmomban. Van mit tűnődnöm rajta.

De előbb a gyakorlás.

Utána kinézek az ablakon.

A rózsa rábókol levelesládámra, beleejti egy szirmával erotikus üzenetét. Amikor kiveszem a ládából, s végigtapogatom, mintha a világ szemérmét tapintanám. Illatos, hamvas, törékeny. A szülés után is szűz marad anyánk.

Halálba koplalom magam képzeletben (a vacsorám és az elalvás között). Az ábránd szép színesen elém tárja, milyen közvetlenül emberségesen szűnök meg, s még halálom után is fir- kantok pár sort a halottaskocsiban, majd óvatosan felmutatom hátulról a vezetőnek - előbb halkan megkocogtatva a térelválasztó üveget, nehogy szörnyethaljon meglepetésében. Míg

15