Irodalmi Szemle, 2014

2014/5 - Higucsi Icsijó: A tizenharmadik éjszaka (novella, Nyeste Zsolt fordítása)

hittem volna, hogy egy olcsó fogadóban kénytelen megszállni.

Nap mint nap láttam tizenkét és tizenhét éves korom között, ahogy ott ült a boltjában, újságot olvasott és vezette az üzletet. Aztán eldöntetett, hogy egy olyan emberhez kell hozzámennem, akire nem is gondoltam. Mivel a szüleim akarták, nem ellenkezhettem. Szerettem volna Rokuval lenni, de rájöttem, ez csak egy gyerekszerelem. Úgy döntöttem, hogy lemondok róla. Hozzámentem Haradához. De egészen az utolsó pillanatig sírtam, és azóta sem tudtam őt elfelejteni. Biztosan ő is legalább annyit gondolt rám, mint én őrá. Talán ezért is züllött le. Milyen gőgösnek gondolhat, ha ránéz a frizurámra és a drága ruháimra. Pedig ha tudná, hogy korántsem vagyok boldog!”

Oszeki remegve Rokunoszukéra pillantott. A férfi csak nézett maga elé kifejezéstelen arccal, nem lehetett tudni, mire gondol. Nem úgy tűnt, mintha örülne annak, hogy oly sok idő után ismét találkozott Oszekivel.

Amikor kiértek a Hirokódzsira, ott már voltak más riksák is. Oszeki elővett némi pénzt a tárcájából, és gyengéden beletekerte egy krizantémos papírba.- Roku, tudom, ez udvariatlanság tőlem, de kérlek, vegyél belőle legalább néhány zsebkendőt vagy valami mást. Olyan régen láttalak! Annyi mindent szeretnék még mondani neked. De nem tudom szavakba önteni. Remélem, megérted. Most elbúcsúzom. Kérlek, vigyázz magadra, nehogy a nagynénéd nyugtalankodjon miattad. Titokban én is imádkozom érte, hogy ismét a régi Roku légy és láthassam, ahogy újra egy remek boltot nyitsz. Isten veled! - köszönt el, mire Rokunoszuke elvette a papírt.- Vissza kellene utasítanom, de mivel tőled kaptam, örömmel elfogadom. Nem szívesen búcsúzom el tőled. Olyan ez a ma esti találkozásunk, mint egy álom. De nincs mit tenni. Menjél. Én is hazamegyek. Későre jár, lassan már nem jár senki az úton - mondta, majd megfordult, és elindult az üres kocsival kelet felé. Oszeki délnek ment. Az út szélén a fűzfák ágai hajlongtak a holdfényben, és csak a geta erőtlen kopogása hallatszott.

A Murata-fogadó második emeleti lakójának és a Harada ház úrnőjének lelkére egyazon bánat súlya nehezedett.

Nyeste Zsolt fordítása