Irodalmi Szemle, 2014
2014/4 - Grendel Lajos: Néhány gondolat... Szathmári Sándor Kazohinia című regényéről (esszé)
Grendel Lajos Néhány gondolat... SZATH MARI SÁNDOR K A Z O H I N I A CÍMŰ REGÉNYÉRŐL Ha angolnak születik, világhírű. Ha orosznak, általános megbecsülésnek örvendett volna. Az angol irodalom, mondjuk Swift Gulliverje óta, megteremtette a sci-fi elődjét, ráadásul erős társadalombírálattal és jókora adag szatirikussággal. Az orosz irodalom kicsit másképpen, de Gogoltól Bulgakovig, Zamjatyintól Pelevinig szintén szatírákkal válaszolt olyan kérdésekre, amelyekben felvetődött, hogy a társadalmi lét paradoxonjai csak utópiák által kiiktathatóak. Az angol, az orosz irodalom nagy irodalmak. És a magyar? No, nem éppen kis irodalom, kicsit eltúlzott önbizalommal akár több, mint közepes, de... Ha megkérdezném azt, hogy a Kazohiniát olvasták-e, a legtöbb olvasó megkérdezné, kicsoda a Szathmári Sándor és mi köze az irodalomhoz a Kazohiniának? És ez kisebb részben az olvasók hibája. Legfőképp azonban a magyar irodalomkritikáé, amely a XX. században a véres népi-urbánus vitákban megfeledkezett olyan művek jelentőségét felismerni, amelyeket az angol és az orosz magától értetődő természetességgel fogadott el irodalomnak. Egyáltalán nincs kedvem a magyar irodalomtudományos munkát lebecsülni, ez igaztalan is lenne, de az irodalom- kritika még mindig nagyszabású koncepciókban gondolkodik, és ennek a koncepciónak a határán túl van az olyan műalkotás, mint a Kazohinia, amely még mindig nem érdekes a számára. Sérti a különféle nagyszabású koncepciókat? Nem, csupán nem illik beléjük. Nemcsak a szűkkörű népi, de a szűkkörű urbánus (polgári) koncepciókba sem fér bele. Egy hosszabb ideig tarthatatlan koncepció „szokatlan” tartósságáról is szó lesz ebben a néhány mondatban. A Kazohinia remekmű volta ellenére (aligha akad irodalompártoló ember, aki, ha olvasta, más véleménnyel lehetne róla) jóformán ismeretlen mű, holott a középiskolákban kötelező olvasmányként szerepelhetne. A jó irodalomkritika a legtöbb esetben nem felelős gyönge művek népszerűsítéséért. De a Kazohinia esetében erős lelki- ismeret-furdalást érezhetnek a kritikusok. Valami még mindig nincs rendben. A Kazohiniával születése óta baj van, holott az első kiadást éppúgy elkapkodta a közönség, mint a másodikat. Az irodalom- tudomány azonban nehezen mozdult. Sőt, semmiképpen nem mozdult. Nem népi és nem urbánus, tehát nem kell vele törődni. Ráadásul az 1948-as politikai fordulat után az irodalomtudomány marxizált, vagyis a kritikusok mindenképpen az elsők között voltak, akik az új, szocialista szelet megérezték. Szathmári Sándor műve még annyira sem volt aktuális a számukra, mint Herczeg Ferenc vagy Tormay Cécile, őket ugyanis le kellett győzni, Szathmári viszont senki nem volt, legfeljebb „bestselleríró”. Az ötvenes és hatvanas években nem volt aktuális, holott igazából a legaktuálisabbak közül való volt. A hetvenes években csöndes fordulat játszódott le a magyar irodalomban. De még a kiváló Béládi Miklós és Németh G. Béla sem vették észre a Kazohinia jelentőségét. Még mindig idegen volt a magyar irodalomban, jobban mondva, az irodalomtudományban, 83
