Irodalmi Szemle, 2014

2014/4 - Varga Imre: Reggelnapló 11. (próza)

papírról sem olvas, ekkor rémülten veszem észre, hogy a regénykézirat egyik lapján, sőt az utána következőkön is zsír- meg olajfoltok fénylenek, ezeket elkapom előle, rám néz szótlanul, átható tekintettel, fölveszi a heverőről alvó gyermekét, és köszönés nélkül elmegy. Egyedül maradok kételyeimmel, zavarommal.

Felébredve azt gondolom: ideje kilépnem az írószövetségből.

*

A ritmus az ellentétek kibékülése. A légzésem ritmusa: ami nem állandó, és nem is múlandó. A mozgás nyugalma. Amikor átfordul: a nyugalomban fölizzó mozdulat.

Újabb próba; s ahelyett, hogy hálás lennék a tapasztalatért, nem örülök neki. Szóval igyekszem az iskolába, hogy pontosan érjek oda, még a jógafoglalkozásunk kezdete előtt, hiszen én lennék az oktató. Példaadásom, erényességem önigazolás lesz, önmagámnak szól, mert csak az egyik tanárnő jelenik meg, a babáját a kapu előtt tologató kismama, aki ma nem ér rá, meg az egyik jógát kerülő rokon (nem az én rokonom); s azt gondolom, így ér véget ez a kísérlet is, a patak kiapad, mielőtt a tengerbe futna. Kié ez az érdektelenség? A szervező tanároké? A falué? Akárhogy is, most nekem is szól. Másokra fölösleges mutogatnom, s magamra sem lenne célszerű.

Vagy a fájdalomban kéjelgek, vagy kimegyek az iskolaépület sarkához, s élvezem a szeptemberi napnyugta színeit.

Marad az utóbbi; s aztán kissé szomorkásán, dolgavégezetlenül ballagok haza.

Otthon eszembe jut, hogy így könnyebb lesz majd egy hónap múlva Németországba utaznom, s nyilván nem lesz lelkiismeret-furdalásom, hogy egy összetartó jógacsoportot hagyok itt gazdátlanul három egész hónapra.

*

A közvetlenség, természetesség. Ha nagyon akarjuk, elveszítjük. Mert nem valami megszerzendő érték, hanem folyton jelenlevő, ha rejtőzően is; „fogantatásunk előtti arcunk”. Ahogy egy régi falfestmény tárul fel a rámeszelés, a gépi mintázat alól, úgy bukkan fel ez is, ha a fedőréteget eltávolítjuk. A feltárás, ez most sejlik, a tisztaság, elégedettség állapotában történik, ami megint csak nem akaratlagos; kíséreljük meg az őszinte elégedett mosolyt, legyünk csak derűsek, ha teli vagyunk sérelemmel, birtoklási vággyal, tisztázatlan vagy éppen zavaros érzésekkel! Ha ahhoz ragaszkodom, hogy nincsenek fölöslegeim, ez már igenis fölösleg.

A magyarázatok, okoskodásom mélyén nemtudás van. Könnyebb lenne bevallanom, hogy megint és megint nem tudom. Nem tudhatom, s nem élem meg, ezért írok róla. Tele vagyok ismeretekkel, szavakkal s ezek elválasztanak az élő tudástól. A természetesség mindig jelenvaló, s ezt akkor látom, ha váratlanul előbukkan a viselkedési minták, szokások, sőt a szavak alól.

Ha énembe zárkózom, mindig a káprázatba merülök. A valódi Énem ugyanis nyitott. Mások, vagy a világ felé? Én ők vagyok.

45