Irodalmi Szemle, 2014
2014/4 - Varga Imre: Reggelnapló 11. (próza)
VARGA IMRE Reggelnapló 11.* MAI ÁLNEVEM: SZÓRAKÓ |ÁNOS A szokások szokásosan nehezen tágítanak. Ma is, bár délfelé járunk, még az van előttem, amit már reggel el kellett volna hagynom; leírva, kiírva egyszer s mindenkorra. Szóval: megint a naplóírás! Egy kiadói ember mondatainak, a nemrég látott szerkesztőségi képeknek felszivárgása, az ábrándok jelzik, hogy Szórakó János csak most ébred meg odabent, de óvatos még, nem akar egyszerre mindennel bizalmamba férkőzni. Talán nem is ezen múlik. Nem kell mindent megformálni, megfogalmazni, leírni ahhoz, hogy megváltódjon. Amit magamban átalakítok, átgondolok, előbb-utóbb az életemben is megjelenhet. Sőt, még ha közvetetetten is, hordozza, amit utána írok. Él bennünk egy nehézfejű, rossz természetű kölyök, akinek megpróbálunk rendre megmagyarázni valamit, de látva értetlenkedését, vigyorgását, rádöbbenünk arra, hogy amit hevesen oktatnánk, mi magunk sem értjük. De jaj, önkorlátozás volna csak értenünk, a megélés helyett. Megszabadulni csak attól tudok, amit belátok, elfogadok. Ha van jobb, amire lecserélhetem. Ám ha csak a megszabadulás vágya van bennem, ez ahhoz köt, amit legszívesebben elhagynék: a szegénységhez, betegséghez, vagy éppen a rossz kapcsolatokhoz. Ezért a napló is a ragaszkodások, a kötődéseim észrevétele, tudatos elengedése és a kedvesebb képekben való otthonvétel. Ha már van képem a jóról, előbb-utóbb az ábrázolt is megjelenik. Bár néha elég csak elhagyni a dolgaink elrontását, megjelenik a boldogság. Még mindig a nagy magyar szenvedőt, Pilinszkyt olvasom. Ő úgy látja, hogy az emberi szenvedés mélyebb a kövekénél és földénél, viszont számunkra ez a túljutás útja is. „Arcunkban az öröklét fényétől szomorúbbak a ráncok minden más teremtményénél, ahogy tőle sugárzóbb örömünk.” Az öröklét, vagyis hogy az időtlenség fénye körülvesz a sötétségben is, de nem tudunk róla, hogyan is tudhatnánk, ha telítve vagyunk önmagunkkal. A kő, a föld, a rózsa viszont nálunk tisztább, üresebb. Mert önmaga egészen. * Az éjszaka felszínén hánykolódom, ahogy a mélybe merülök az álmok áramlása alá, fölvet rögtön a sötét nyugalom vagy a levegőhiány, máskor meg a nyugtalanság, hogy az eget újra látni szeretném, mert belül mélyemben már izzik a kékje. Szombat lévén, dühös kopácsolással igazolja magát a közelben valaki: ő már hajnalok hajnalán a tevékenységével, izgágaságával van jelen. Inkább nem is a kopácsolás dühös, hanem én vagyok az a kopácsolás miatt. Nincs boldog kezdete a napnak, miattam, mert képtelen vagyok elengedni a zavaró zörejeket. Lakótelepi éveim nemcsak zajérzékennyé, sebzetté, sérülékennyé is tettek. A szándék megvan * Varga Imre Reggelnaplójának legutóbbi részét 2014. januári számunkban közöltük. - A szerk. 41
