Irodalmi Szemle, 2014
2014/4 - UTCAMAGÁNY - Garajszki Margit: „A színészeink döbbenetesek, mert naturalisztikusak” (beszélgetés a Hajléktalan Színház vezetőivel)
UTCAMAGÁNY dő mögött állt, alulról megvilágítottuk, csak az árnyéka látszódott, playbackről pedig egy énekesnő hangja hallatszott. Ennek a szerepnek köszönhetően olyan önbizalomra tett szert, hogy most már rendszeresen játszik. □ Mik a terveik az idei évre? Patrik Krebs: Egész évben a brazil színházi szakember, Augusto Boái által megalkotott színházi technikával, az elnyomottak színházával fogunk foglalkozni. Részt vettem, majd később vezettem is néhány workshopot a témában, de sokáig tartott, amíg elegendő bátorságot éreztem, hogy ezt a technikát alkalmazzam a színészeinkkel is. Most azonban elkezdtük, és a csoport nagyon pozitívan reagált. Ursula Kovalyk: Pedig súlyos témát feszegetünk. Mindannyian voltunk már életünk során elnyomottak. A hajléktalanok még inkább szenvednek az elnyomástól, hiszen nemcsak a társadalom, hanem konkrét személyek is elnyomják őket az utcán. A színészeink által felvetett témák alkotják majd az előadás alapját, de a nézők is bekapcsolódnak majd. Az elnyomottak színháza megváltoztatja a nézők véleményét a hajléktalanokról és az erőszakról, tehát nemcsak a színészek, hanem a nézők is sokat kapnak majd ettől az előadástól. □ Hogyan reagálnak a nézők az előadások alatt, után a látottakra? Ursula Kovalyk: Első alkalommal a nézők le vannak döbbenve, mivel a hajléktalanok számukra részeg, rossz külsejű, problémás emberek az utcán, itt meg váratlanul azt látják, hogy olyan dolgokat csinálnak, amihez talán még nekik sem lenne merszük. A színészeink színészi megnyilvánulása szintén döbbenetes, mert naturalisztikus: nem játsszák meg magukat, nem modorosak, máshogy néznek ki, nem olyan szépek, mint a professzionális színészek, de pont ezért nagyon valódiak. A színház működése óta minden előadás után van legalább egy rövid kis beszélgetés, a nézők így megtapasztalhatják, hogy a hajléktalanokkal nagyon jól el lehet beszélgetni, és talán legyőzik az előítéleteik egy részét. □ A Hajléktalan Színház színészei egyéni bánásmódot követelnek meg, ami a rendező és a dramaturg számára nagyon kimerítő lehet. Honnan merítenek energiát, és Önöknek mit ad a hajléktalanokkal való munka? Patrik Krebs: Ma több tudással és tapasztalattal rendelkezünk, mint öt vagy tíz évvel ezelőtt. Folyamatosan képezzük magunkat, és különféle workshopokra járunk. A Hajléktalan Színház nem a fő munkahelyünk, én például tanár vagyok, és teljesen más, vagyishogy nagyon hasonló emberekkel találkozom, akik csak annyiban különböznek a hajléktalanoktól, hogy adott pillanatban kicsit több pénz van a számlájukon. (Nevet.) Az igaz, hogy gyakran gondolunk a kiégésre, visszamenőleg látom, hogy voltak időszakok, amikor a határát súroltuk. A kezdet, amikor csak három hajléktalan és mi ketten alkottuk a csoportot, nagyon nehéz volt. Most, amikor tizenöt-tizenhatan vannak, már egész más a helyzet, hiszen egymás között is elboldogulnak, mi meg jobban számíthatunk rájuk. Ursula Kovalyk: Az az érzésem, hogy egyre kevesebb energiát kell kiadnunk erre a munkára, mármint ami a hajléktalanokkal való foglalkozást jelenti. A legtöbb energiát a projektek kapcsán felmerülő papírmunka igényli, ezt mindenképpen szeretném kihangsúlyozni. Azt hiszem, azért van könnyebb dolgunk, mert megtanultuk, hogyan bízzuk rájuk a munkát, mi csak vezetjük őket. A kiégés ellen persze tudatosan kell küzdenünk. Ami nekem nagyon sokat segít, és ami miatt 14
