Irodalmi Szemle, 2014

2014/4 - UTCAMAGÁNY - Hímzőkor: Ami marad (Tóth Kinga: Térkép; Sós Dóra: Közben; Baki Júlia: Kitöltetlen; szabó imola julianna: Levegő; kisprózák)

UTCAMAGÁNY

A kartonból már nem látszom ki. Eltűnnek a vonások a ruha alatt, felduzzad a láb a mínuszoktól, és elfeketedik az arc az utcától. Már nem futok, ha rendőrt látok, nem nekem kell szégyenkeznem. Viselem, hordom az életem, mert vannak vonalak a tenyérben, amik nem jelentenek semmit. És akkor belenő a ruháiba és belenő a napjaiba, nem kérdezi többé miért, csak válaszol, kérdés nélkül is, az éjszakába, és jó hangosan, hogy értse mindenki, aki elmegy mellette, és figyelni kelljen rá: nem félek.

SZABÓ IMOLA JULIANNA

LEVEGŐ

Négyszáznegyvennyolc felé. Anyám megállt az ajtóban. Tenyere befedte a szánkba ömlő Holdat. Próbálta takarni, de már késő volt. Fogyott bennünk az alázat. Lopni jött a fény. Ezüstöt, igazságot, kenyeret és holnapot. Anyám szép ruháit, zománcos ablakot. Lassan már nem mosott hajat, nem öltözött fel. Nem volt munka, nem volt pénz. Nem volt már Anyám. Nem lehettem én.

Hatszázhatvanhét. A fákat megtámasztják vihar után. Hátha tovább nőnek. Apám már rég meghalt ahhoz, hogy megkötözzön minket. Hogy felemeljen egy másik égig. Süllyedtünk. Krumplileves és száradt kenyér. Két fogam bújt a lyukba. Elhagytak. A szavakkal, Anyámmal, aki egy kedd éjszaka nyúlt el a szoba szőnyegén. Az egyetlen még régi és drága tárgyon, amit nem adtunk el másnak. A mintákhoz nyomta az arcát. Amiken a tenger, amiken egy város. Vastag falakban sóhajok, illatok, lábak nyoma. Anyám sós arcát ezerféle ránc húzta a parton túlra.

Kilencszázötvenöt. Birsalmafa. Nagymama zsákokba pakolja Istent. Kis kereszt, pár könyv, koszos ruhák. Zacskók csomós és átlátszó teste. Értük jönnek. Értünk senkinek sincs kedve. Válogatok. Kell-e majd máshol? Díszleteim, papírkarmok a kezem helyett. Doboz, ár, felejtés. Gyűrött ruhák büdös és lyukacsos bőre. Ragad a kezem. Nagymamában esik a párkás eső, zuhannak a remények a kőre. Rám néz. Akvamarin, kifosztott szürkében fulladó barnaság. Nekidől a falnak. Támasztja. Míg összeomlanak.

Ezeregy körül. Elvisznek sehova. Ágyat adnak a semmiben. Turkálok a mellkasomnál, öltöztetem a retkes szívem. Árnyék vagyok. Nincstelen, málha. Vad, üres. Akár egy szakadt zseb. Az arcomon megannyi mély vágat. Idő-sebek. Még elalszom, még félek kérni. Még elhiszem, másé ez a tenyér.

Kétezerötvennégy se. Ütöm. Ütnek. Üvöltök. Hallgatnak. Üvöltenek. Hallgatok. Már koszos a szám szaga, nem csak a körmöm. Nem csak az akaratom ken szét. Én vagyok a láthatatlan ördög.

Négyezeregyszáztizennégy. Éhes vagyok. Rájuk. A szemükre. A szélre, ami nem kerül ki. A gyerekre, aki nevet. Velem. Nekem. Gyűlölöm a holnapot, ami meglopott és reménytelen.

9