Irodalmi Szemle, 2014
2014/3 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Papp Máté: A sötétségfelszínén (Schein Gábor Megölni, akit szeretünk című kötetéről)
ÍZLÉSEK ÉS POFONOK lomról” szóló betétjét). Persze semmiképpen sem feledkezhetünk meg az éles figyelemmel szemlélt társadalmi tablóról, melynek kifa- kított sokszínűsége egy pillanatig sem lesz kimódolt, hiszen épp azt az álmos, tántorgó létet tükrözi, amit nap mint nap magunk körül érzékelünk. Egy-két konkrét aktuálpoliti- kai (Dér a kutyán) és történelmi (Tavaszi hó) kitérőn kívül alapvetően banálisnak is nevezhető eseményekről van szó (egy szenilis vidéki nénike városbeli eltévedése, egy pár nappalijának időről időre való átrendezése, egy szülinapi ajándék beszerzése stb.), mégis ott lappang valami folyamatos feszültséggerjesztő erő a történetek mélyén: „...a legrosszabb érzés, amellyel dolgunk lehet. Ha a markába kerít, akár meg is ölhet” (143.). Az alaktalan félelem ez a látens vagy éppen szimptomatikus betegség, amit a plüss- állatot szorongató, óvodától szorongó gyerek érez; amiről az ártatlanul besúgással vádolt volt szobatárs beszél, aki a „feledéssel gyógyító” emlékezet hatalmától tart; ami az álmában megcsalt nőt frusztrálja, aki ébren is „féltékeny a társába”; amitől nem tud szabadulni az ébredező feleség sem, aki szintén egy álomban megtestesülő megmagyarázhatatlan félelmet idéz fel. „A nő újra az óra piros számlapjára pillant, mindjárt hét. Arra gondol, vajon miért álmodta bele az életükbe ezt a szörnyet. Milyen félelmeit helyezte rá át? És hogyan juthatott eszébe mentőötletként, hogy a saját félelmeivel egyedül hagyja a gyerekeit? Jobb bele sem gondolni” (80.). A záró novella is mintha egy hasonló, félelemtől vezérelt interszubjektív áttételből bontaná ki a történetet: a zsákutcába jutott párkapcsolat, illetve a válságba került írói karrier alatt roskadozó elbeszélő egy titokzatos, „sötét múltú” fiatalemberrel ismerkedik meg, aki egy hétre hozzá és feleségéhez költözik, felbolygatva ezzel kettejük közömbös kapcsolatát. „Éva lelkesedését látva legszívesebben én is azonnal felpakoltam volna az első vonatra, de még inkább azért, mert szégyelltem, hogy felnőtt ember létemre, azaz bizalmatlanul és sértetten, összeszedvén a kellő mennyiségű csalódottságot, ettől az értetlen retektől vártam, hogy megjelenésével értelmessé tegye azt, amibe belefáradtam...” (157.) Értelmetlennek bizonyuló kitörési kísérleteknek lehetünk tehát tanúi a könyvet olvasva, anélkül, hogy igazán megmerítkeznénk abban a fenyegető, sötét félelemérzetben, amely mindvégig átjárja a szövegeket, illetve a szereplők - tudatalatti vagy éppen felszínre kerülő - elfojtott érzelmeit, vonzódásait, indulatait. Talán saját sötétségünkbe is alá kell merülnünk ahhoz, hogy át tudjuk élni a történeteket, mert maguk az írások csak éppen annyira „húznak le” magukhoz, hogy beláthassunk a felszín alá. Mert valamilyen értelemben - a szereplőkhöz hasonlóan - mindegyikünk „tettestársa önmaga meggyilkolásának”, akár képletesen, akár konkrétan értelmezzük azokat a gyilkossági kísérleteket, melyeket önmagunk vagy mások ellen elkövetünk, a kettő ugyanis tulajdonképpen ugyanaz... Schein stilisztikája tulajdonképpen mindvégig a sötétség (az emberi gyarlóság, gyengeség, gonoszság) felszínén marad, ugyanakkor a közös kiszolgáltatottság mélyéből meríti szavait, amelyek magukban foglalják a maguk elől menekülő szereplők színeváltozásának reményét. „Én a felszínt néztem, az árnyék hullámait, a folyton változó és egyforma felszínt. [...] Sebastian messze beúszott, majdnem az öböl kijáratáig, ahol a víz sötétebb sávba váltott, miközben a part felől a meredeken beeső fény egyre mélyebbre húzódott a vízen...” (Schein Gábor: Megölni, akit szeretünk. Kalligram, Pozsony, 2013, 160 oldal, 2600FU 8,60 €) 94
