Irodalmi Szemle, 2014

2014/3 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Tórizs Eszter: Eösi János Rocinante nyergében (Sándor Iván A futár című kötetéről)

ÍZLÉSEK ÉS POFONOK

rázattal gonosz, ellenséges varázslók művének tekintené. Szintén ellentétben Don Quijotéval, János a vele történő események feletti értetlenségét többször reflektálja úgy, hogy még nem olvasott ilyesmiről. János esetében tehát nem csak arról van szó, hogy az olvasásélmények alapján felépített világkép ütközik a külső, valódi világgal; hanem arról is, hogy az olvasás által sem építhető fel koherens (vagy egyáltalán annak vélt) valóságkép. A könyvesboltban megtalálható könyvek közül Eösi Ferenc és fia Robespierre és Saint-Just munkáit, Majmuni szentírás-magyarázatait olvassák és próbálják meg használni a lejátszódó események magyarázatára - de hiába, ahogy János megfogalmazza, ezek valóban csak magyarázatként funkcionálnak, csupán arra alkalmasak, hogy a ráébresszenek az egyén tehetetlenségére, történelembe vetettségére.

Ugyancsak közös nevező lehet a spanyol lovag és Sándor Iván regényalakja között a már-már elengedhetetlen tartozék: a ló. Eösi János futár mivoltát részben figyelemreméltó lovastudományának köszönheti, és ezt külön kiemeli a tény, hogy az egyetlen hely, ahol János magabiztos, az a nyereg. Poszler György2 jogosan hívta fel a figyelmet a Ködlovas kapcsán arra, hogy a ló és a lovas összhangja a természeti és emberi lét harmóniájának kelet-közép-európai nosztalgiája lehet. Az észrevétel áll a néhány évvel a Ködlovas előtt keletkezett A futárra, is, sőt az előbbibenndent, emlékeket, múltat, jelen van az utóbbiban is, ahol Eösi Ferenc

2 Poszler György: Keleti „Emberi színjáték" - a „szövevény” poétikája. Sándor Iván: Ködlovas - és utódai. In Századvégi történetek. Tanulmányok, kritikák Sándor Iván müveiről. Tiszatáj, Szeged, 2005. 105-115. (Eredeti megjelenés: Forrás 1998. 1. 31-37.)

(valószínűleg nagyon is ironikusan) nevetve hangoztatja, hogy a ködből érkeztek: „tudta, hogy ez nemcsak útjukra vonatkozik a Fogarasi vidéktől a Ruszka havasokig, sokkal inkább a család ködbe vesző múltjára” (13.). Mindezek mellett az sem hagyható figyelmen kívül, hogy ezen az úton tanult meg János lovagolni. Adott tehát ember és ló összhangja. Mi történik ezzel Cervantes regényében? Don Quijote Rocinante nyergében - ahogy Sándor Iván esszéiben rámutat - mint személy, mint egyén ül, aki önszántából szállt fel a lóra, aki kalandokat keres, és bizonyos formában meg is találja azokat. Mi történik a lovassal az 1970-es évek perspektívájából nézve? Nos, valószínűleg Eösi Jánoshoz hasonlóan a nyeregbe kényszerül. Kényszerül azért, mert nem tudja saját, önálló akarattal bíró egyénként befolyásolni sorsát - ahogy erre Eösi János is reflektál: „Szeretnék olyan helyzetbe kerülni, amelyben nem kényszerülök arra, hogy a jobbik rosszal elégedjek meg...” (31.) A csapdába került ember szavai. Mert, lássuk be, Rocinante nyerge, a lovas képe, ekkorra már csak a szabadság puszta illúzióját jelentheti, a nyergébe került lovasnak pedig nem jut szabadság, nem jut kaland, csupán a sorsával tehetetlenül szembenézni kényszerülő ember bizonyossága.

A regény legelső mondatában a cégtábla alá kapó szél, a történelem szelének - vagy a változás (ironikus és teljességgel funkcióját vesztett) szelének - hosszan kitartott jelképe ragadja magával Eösi Jánost, hogy az utolsó bekezdésben János halálával lecsendesedjen, mindennemű változás előidézése nélkül. „... estére a szél elállt, a nyikorgó ajtót az utolsó lökés kimerevítette, bent a magányos test, elfordulva múltjának terepétől” (172.).

88