Irodalmi Szemle, 2014

2014/3 - Tóth László: Kapaszkodás a mocsárból. Újabb futamok - nemzedékemhez (esszék)

esztendőben annyira új és ismeretlen volt még a pályán, hogy Szőke József alapvető bibliográfia-folyamának az 1961-1970 közti időszak csehszlovákiai magyar írástudóinak és skrib- lereinek publikációit feldolgozó II. kötetébe az ifjú poétát még föl sem vette), s csak 1972-től kezdett fokozatosan egyéb műfajok felé fordulni. Aztán, ahogy egyre inkább magával ragadta az újságírás, napilapszerkesztés kíméletlen robotja, s a publicisztika heves kihívásai kötötték le minden erejét, hamarosan felhagyott a versírással, s úgy tűnt, teljesen meghalt benne a költő. Ez azonban - az alatt a négy évtized alatt sem, melynek során írónk egyáltalán nem publikált, s talán nem is írt verset - sosem felelt meg a valóságnak. Bodnár ugyanis 1918 után, (cseh)szlovákiai magyar térfélen, nemcsak hogy az egyik legpontosabb szavú és leghitelesebb kulturális újságírónk lett, aki összmagyar összehasonlításban is okkal mérhető a szakma legjavához, egyrészt lapja, az utóbbi két évtizedben már bűnösen s helyrehozhatatlan károkat okozva verstelenített és novellátlanított Új Szó 1974-1994 között általa is szerkesztett példaszerű és napjainkban egyértelműen visszasírandó (szép)irodalmi, illetve versrovatával, továbbá verskritikáival és költőportréival is folyamatosan bizonyította esztétikai és versszakmai felkészültségét, tág lírai horizontját, miközben a költői érzékenység, a míves nyelv és a képes beszéd a legprózaibb publicisztikai műfajait is áthatotta. így történhetett, hogy nagy kedvvel és erudícióval írt karcolatait és tárcáit a legnemesebb szépirodalom rangjára volt képes emelni (valahol Tőzsér Árpád is ezt a képességét dicséri benne; Bodnár, mondja, ezekben az irodalmi kisformákban „igazi mester”), azaz, valahol, legbelül, mindvégig megmaradt költőnek, eredendően lírikus alkata mindegyik írásán átsütött, a költő, a szépíró - kifinomult szépérzékével - folyamatosan felügyelte újságírói műfajait, s nem engedte elszürkülni, ellaposodni azok nyelvét, látásának árnyaltságát. Emlékszem például, hogy a nemzedékemhez tartozó fiatal írótársaim részére általam kitalált s a hivatalosan megszabott irányoktól erősen elütő alternatív munkaértekezleteink, műhelytalálkozóink egyikén, melyet a csehszlovákiai magyar publicisztika és tényfeltáró irodalom helyzetéről: hiányosságairól és lehetőségeiről szerveztünk - Magyarországról meghívott vendégünk ezúttal, korábbi előadónk, Csoóri Sándor után Simonffy András volt -, korábbi nyitrai tanára, a bevezető előadásra felkért Szeberé- nyi Zoltán épp azt nehezményezte a még induló Bodnár Gyulával kapcsolatban, hogy „olyan szépen ír, hogy az néha már fáj”. Később azonban, negyedszázad múltán, összefoglaló pályarajzaiban ugyanő már olyan „széles látókörű, érzékeny intellektus”-nak nevezte őt, akinek „A közírás az igazi területe, leginkább a kulturális publicisztika, az emberi kommunikáció változatai”. S meg kell hagyni, Bodnár esetleges - de mindenképp csak időleges - zsákutcái, pillanatnyi elcsúszásai, hellyel-közeli modorosságokba tévedései mögött is ugyanazt kell látni, ami erényeit is teszi: a nyelv - és a mesterség - mindenek fölötti tiszteletét, anyanyelvének: mestersége alapeszközének mai nyelvi közállapotainkat tekintve különösen dicséretes képviseletét. A nyelvet, mint valamely adott közösség hosszú évszázadokon, évezredeken át csiszolt termékét és kincsét, mint közösségszervező erőt. Ilyen értelemben a negyvenvalahány esztendővel ezelőtt a XX. századi szellemi-irodalmi-művészeti avantgárd bűvöletében indult Bodnárt akár régimódi embernek is nevezhetnénk, akinek gondolkodása középpontjában a közösség - szűkebb-tágabb emberi közössége - áll, s akár ars poeticának is felfoghatjuk a következő vallomását: „...gyötör a kétely, meg tudom-e találni azt a szót, az egyetlent anya