Irodalmi Szemle, 2014

2014/3 - Tóth László: Kapaszkodás a mocsárból. Újabb futamok - nemzedékemhez (esszék)

szerkesztősdi-szervezősdi, a szellem legalább minimális önmozgása illúziójának a megtartása, s a Zalabaival való szoros kapcsolatom, kapcsolatunk is a nem kis hatalmi iróniával normalizációnak becézett husáki konszolidáció, s nem utolsósorban az igénytelenség mocsarából való kapaszkodás, kilábalás s a túlélés esélynek hitt illúzióját jelentette.

Az első, rögtön a bevonulását követő héten, szeptember 7-én írt levelében még bizakodó, a körülményeket elviselhetőnek tartja, s külön pozitívumként említi, hogy már ez egy hét alatt háromszor annyit elsörözhetett, mint a civil életben ugyanennyi idő alatt, és a város történelmi levegője is kedvére való, amire az 1308-ban épült, Szűz Mária Mennybemenetelének tiszteletére szentelt gótikus plébániatemploma mellett a város Bél Mátyás- és Ipolyi Arnold-vonatko- zásait hozza fel példaként. De már ekkor is panaszolja, hogy bár könyveket bőven cipelt ide is magával, hiányzik neki a szerkesztőség - Sára asszonyostul (a lap legendás titkárnője volt) -, s hiányoznak neki a társak, és nekem osztotta ki levelében feladatul, hogy - terveim és a Csallóköz mellett - írjak a fiúkról. Emellett arra is megkért, szerezzek be Somorján hagyott felesége számára egy hivatalos nyomtatványt, melyen az beadhatja a katonai szolgálatát töltő férje utáni törvényes segély iránti kérelmét. Következő, október 29-i levelében Vörösmarty Jóslatának ma százszorosán időszerű intésére figyelmeztet bennünket („Legyen minden magyar utód / Különb ember, mint apja volt”), s arra, hogy különösen kisebbségi körülmények között nem lehet más ösztönzőnk, mint a minőség követelménye, mellyel kapcsolatban Dobossy László meg Krammer Jenő idevonatkozó passzusaira utal. Dicséri ugyanekkor legújabb irodalmi oldalunk „homogén szerkesztését” (írásait azonban már kevesebb lelkesedéssel fogadta), s mérgelődik a szeptemberi Irodalmi Szemle miatt, melyet még ő készített elő leadásra, de melynek koncepciójába - távozása után - a főszerkesztő érzéketlenül belenyúlt, s a lap versanyagának összekeveredése miatt dohog egyik költőnk korrektori tevékenységén is, hiszen az, „aki nem veszi észre, hogy egy szerves költeményben idegen anyag van, hogy egy sor lemaradt a versről, aki nem hallja ki, hogy oda valami még kívánkozik, az nem lehet költő”, s az ilyen embernek „Nem dobog együtt a szíve a verssel”, márpedig az ilyen „aritmia botfülűségről tanúskodik”. Ekkor azonban már panaszkodik, hogy bár hiába próbál dolgozni, „hiszen ha verem a billentyűket, mégis jobban érzem magam”, ez „nem nagyon megy” neki. S ismét a kérés: „Tudósíts a srácokról”, majd szintén refrénszerűen ismétlődő felszólítása: „Dolgozzatok!”, megtoldva olykor még az „örüljetek az életnek, a jó boroknak és a szép lányoknak” katonakívánságával.

Ez utáni, november 20-i levelében engem szapul egyik versemért, figyelmeztetve, hogy stílusom „kezd árulkodóvá válni”, új verseim mintha „kissé merevek” lennének, „mintha a szavak már készen állnának”, s talán vissza kellene térnem első verseskönyvem opusainak „tömörségéhez”, de - teszi hozzá - ezt már nekem kell tudnom. De egy-egy friss próbálkozásáért nemzedéktársaink közül megkapja a magáét Szigeti László, Kulcsár Ferenc, Bereck József, Szitási Ferenc, Mészáros László, Wurczell Gábor is, s prózaíró barátaink antológiájának címét idézve megjegyzi: „A Fekete szél erőtlenebbül fúj, [mint] ahogy föltételeztem”, majd a „Sok a hallgatás, kevés a komoly teljesítmény” tételben összegzi benyomásait, egyedül csak Fülöp Antal novelláit dicséri maradéktalanul. S mivel ekkor már javában szerveztem decemberre tervezett munkaértekezletünket irodalom és népköltészet kapcsolatáról, melyre Csoóri Sándort hívtam meg előadónak, tőlünk pedig Tőzsér Árpádot kértem fel, s a Dózsa-film vetítését is szerettem volna elérni, mely elképzeléseimet természetesen Zalabaival is megosztottam, a továbbiakban ezekről fejti ki - jóváhagyólag - a véleményét. S leveléből az is kiderül, hogy ek