Irodalmi Szemle, 2014

2014/3 - Tóth László: Kapaszkodás a mocsárból. Újabb futamok - nemzedékemhez (esszék)

A következőkben arra teszek kísérletet, hogy a fiatal Zalabai: az induló kritikus-szerkesztő, irodalom- és művelődésszervező, kereken négy évtizeddel ezelőtti levelezésünk tükrében megjelenő vonásai, tulajdonságai, értékei segítségével próbáljam megragadni mindazt, amit későbbi munkásságának egészéről is el lehetett majd mondani.

Zalabai Zsigmond, miután 1972 tavaszán befejezte tanulmányait a pozsonyi Komenskÿ Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom tanszékén, ugyanazon év szeptember 1 -jével - a távozó Tőzsér Árpád helyébe, illetve Duba Gyula főszerkesztő és Koncsol László szerkesztő mellé - belépett a pozsonyi Irodalmi Szemle szerkesztőségébe, ahonnan egy év múlva, 1973. szeptember 1-jén, a csehszlovák néphadsereg őrvezetőjeként bevonult eleget tenni egyéves kötelező katonai szolgálatának a besztercebányai katonai gimnáziumba. Magam akkor a dunaszerdahelyi járási hetilapot szerkesztettem, s mivel a városban és vonzáskörzetében az időben meglehetősen sok fiatal író élt, nem volt gond kisebb literátusi műhelyt szerveznem a lap köré, ahol havonta egy teljes irodalmi oldalt is összeállíthattam, 1973-tól pedig negyedévenként afféle munkaértekezleteket, műhelytalálkozókat is szervezhettem. Mi több, ahhoz is minden együtt volt, hogy egy irodalmilap-kezdeményt is elindítsunk, valahogy ezekkel is szolgálva mozgás- és autonómiaigényünket az egyre bel- terjesebbnek, fádabbnak és irányítottabbnak érzékelt (csehszlovákiai magyar) irodalmi-szellemi életben. Irodalmi oldalaink, majd rendezvényeink persze csak fedőnevük szerint voltak a helyi alkotók fórumai, Párbeszéd címmel tervezett lapunk pedig még annyira sem, és figyelmünk körébe egyre tudatosabban és tervszerűbben igyekeztük bevonni a fiatal szlovákiai magyar irodalom egészét, miközben a szlovák és a magyarországi literatúrához való kapcsolódásunkról sem feledkeztünk meg. Idetartozik, hogy akkori szerkesztői és irodalom- szervezői törekvéseim - és a későbbiek is - szoros párhuzamban haladtak az az időben már Somorjára költözött Zalabai Zsigmond szerkesztői, valamint irodalom- és közösségszervezői elképzeléseivel és ambícióival, akit ez irányú tevékenységében tényszerűen a katonai szolgálat kényszere akasztott meg.

Nem szakadt meg viszont Zalabai kapcsolata velem, velünk - nemzedéktársaival -, amit azok a levelei is jeleznek, melyeket Besztercebányáról kaptam, kaptunk tőle. Ezek a levelek a fent mondottak ellenére valamiképpen mégis szerkesztői-szervezői munkájának az adott körülmények közötti folytatását jelentették, mely leveleiben változatlan hevülettel értékelte, s ha kellett, aprólékosan elemezte, keményen bírálta munkáinkat. Ötleteivel, tanácsaival, javaslataival vagy csupán jóváhagyó gesztusaival bekapcsolódott irodalmi oldalunk szerkesztésébe, tanácskozásaink szervezésébe, számon tartott s munkára buzdított bennünket, és nemcsak minket, hanem akár hirtelen ötleteinket, átgondolatlan elképzeléseinket is számon tartotta, sőt, számon is kérte rajtunk, s mert mániás ember volt, addig hajtott-űzött bennünket, hogy végül mégiscsak meg kellett írnunk azt, amit meggondolatlanul felvetettünk, megígértünk neki. De ez a - mondjam így, nem csekély képzavarral - igen szoros távkapcsolat számára is a levegővételt jelentette, az éltető kapcsolatot a külvilággal, melyet a „zöldruhás bolondok házából” tartott fenn velünk, a civil élettel, a normálisok világával. Pedig akkor már idekint is egyre kevesebb dolog működött normálisan, s míg mi a kapaszkodás, a túlélés esélyét jelentettük számára - egy másik metaforájával - a „zöld mocsárból”, számomra a már vázolt