Irodalmi Szemle, 2014
2014/2 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Soóky László: A lelőtt uzsorás visszatér, avagy a Lili bárónő mint „poén” a Komáromi Jókai Színházban (a Komáromi Jókai Színház Lili bárónő című előadásáról)
ВаНйтая№юШЯ«ЯИИИЯ durcás vagy szerelmes szavakat, nem volt nagy a veszély. Amint viszont csókközeibe kerültek, egyenlőtlenné vált az énekpárbaj. Rajtuk kívül énekléssel próbálkozott még Clariss és Frédi is, de a megszólalásnak ez a formája mindkettőjüknek meghaladta a képességét. De! Voltak ám parádés pillanatok is, például amikor színészek kerültek a színpadra. Az Agátát alakító Bandor Éva (Jászai Mari-díjas), a Krisztinát megformáló Holocsy Krisztina s Malomszegi báró szerepében Fabó Tibor (Jászai Mari-díjas) énekesként is tündökölt, mert sugárzott belőlük a mesterségbeli tudás, és esetükben nyilvánvaló volt a korrepetitor, Pálinkás Andrássy Zsuzsa munkája is. A SZÍNÉSZEK Értem, hogyne érteném a rendező (Méhes László, Jászai Mari-díjas) filozófiáját abban az értelemben, hogy hozza magával a csapatát, hiszen akár fél szavakból is értik egymást. Azt is képes vagyok felfogni, hogy az operett két főszerepére két énekest alkalmaz. Azt már nehezebben értem meg, hogy miért ezt a párost és így párban, ha az első nótánál kiderül, hogy Kátai István és Bardon Ivett között jelentős tudásbeli különbség tapasztalható Kátai előnyére. Más kérdés persze, hogy Kátai színpadi mozgása picinkét darabos, táncos lábat nem örökölt. Az pedig fölfoghatatlan számomra, hogy honnan veszi a rendező a bátorságot egy csapatba állítani ugyanazon a színpadon egy produkción belül a magyarországi harmadik vonal képviselőit esetünkben Mokos Attilával (Becsei, Illésházy tiszttartója), Bandor Évával, Holocsy Krisztinával vagy Fabó Tiborral, még akkor is, ha Mokosból most éppen pojácát kreált a rendező. Más a súlycsoport, más a mesterségbeli tudás. Karakterben Skronka Tibor (József, a gróf komornyikja) fegyelmezettsége, de még Németh István (miniszter) karakter-villanása is összevethető a vendégművészek alakításával. Majorfalvi Bálint modorossága, játékának közönségessége, színpadi beszédének magyartalansága meghökkentő, s ezzel együtt persze az is, hogy ezt sem a dramaturg, sem a rendező nem teszi szóvá. A Kraus nevű uzsorást Bernáth Tamásra osztották, aki nem kellőképpen sunyi erre a szerepre. S itt térnék ki a szöveg- és etűdmódosítások előnyére és veszélyére is. A Kopasz úr (Nagy László) és a Kopasz úr Felesége (Ba- laskó Edit) csapdába kerül azáltal, hogy a szociális és társadalmi kapzsiságukat életformává bodorítja a titokzatos társszerző, majd kettétöri az előadást egy erőszakos táncjelenettel, amikor a részeg Kraus táncba vonszolja Kopasz úr Feleségét. Nem „poén”, hanem erőltetett, semmitmondó geg, melynek nincs tétje. Ugyanígy érthetetlen és értelmezhetetlen az a pillanat, amikor Becsei váratlanul puskát ragad, üldözőbe veszi Kraus uzsorást, aztán, hogy a bukszusok környékén halomra lövi, dolgavégezetten elvegyül az úri társaságban. Becsei gyilkosként jelenik meg újra, s az, hogy az uzsorás később visszatér, bizony nem „poén”. Ugyanakkor, ha figyelmesen szemlélődünk, igazi gyöngyszemre is rábukkanhatunk, ilyen a II. felvonás ötödik jelenetében a csehovi-Körmendi János-i brillírozás, amely Holocsy Krisztina, Bandor Éva és Mokos Attila szellemesen visszafogott replikázásában magával ragadó színházi pillanatokat adott. A kép teljességéhez tartozik: Nusi szerepében Leczkési Dórát láthattuk, a cigarettázó poenvadász sofőrt pedig Szabó Viktor formálta meg. A RENDEZŐI MUNKA Méhes László nem mai gyerek a szakmában, pontosan tudja, hogy a „tündérkirálynő, légy a párom”, s a „kis cigaretta valódi 90
