Irodalmi Szemle, 2014
2014/12 - SARKI FÉNY - Sényi Fanni: A természet gyermekei (esszé)
SARKI FÉNY REGGEL ÉS ESTE l\ körülöttük: nincs hol lakniuk, vagyonuk egy kenyér és egy kolbászrúd, régi otthonuk nincs többé, új otthonuk nincs még. Asie evez az éjszaka és a tenger kellős közepén egy csónakban, hideg van, Abda hullafáradtan fekszik, és hasában ott van már a gyerek. Mindketten végtelenül fáradtak, de a szeretet és valamilyen bizonyosság életben tartja őket. Abda és Asie odaérnek a faluba. Becsöngetnek mindenhova, de senki nem engedi be őket, sehol nincs számukra hely. Abda már nagyon fáradt, egy fal tövében elalszanak guggolva, egymást átkarolva. De muszáj továbbmenniük, itt sem maradhatnak. Becsöngetnek újra az öregasszonyhoz, akihez legelőször, Asie bemegy az ajtón, lefekteti Abdát egy ágyra, és kimegy a szobából. Másnap reggel, az első nyugodt éjszaka után, megindul Abdánál a szülés. Bábát kell azonnal keresni, kiderül, hogy az öregasszony volt a falu bábája. De az öregasszony nincs már, halott, meg kellett halnia azért, hogy Sigvald megszülethessen. „Már csak mi maradtunk, mondja Abda Te meg én, mondja Asie És kis Sigvald, mondja Abda” Nem tudjuk, mi lesz velük ezek után, az apa gyilkos, de nem bűnös, mindennek éppen így kellett történnie. Ahol Fosse a párbeszéd mellé még köt köröket, azt nevezhetjük Fosse prózájának. Itt valahogy egységesebb minden, kerekebb, nyugodtabb, higgadtabb, teljesebb. Sigvald megszületett, majd tovább él, a kisregény Sigvald születésével véget ért, de kezdődik az ő élete, egy következő regényben, és folytatódik utána is, mert Fossén kívül létezik ez az univerzum, a karakterek teljesen időtlenek. Nem nagyvárosi emberek, nem látszik rajtuk a divat és a társadalmi berögződések, tiszta emberek, vidéki emberek, tengeri emberek. Fosse nem aktuális, hanem időtlen, képes univerzálissá tágítani a pilla- natnyiságot, a halandóságot. A születés pillanatának gyönyöre csak a nőké. Azon pillanatok egyike, ahol nem találkozhat nő és férfi, ahol férfi tizedét sem értheti meg annak, amit a nő átél. Anyának lenni, gyereket nevelni, az egyik legteljesebb élet-alkotás és teremtési aktus. Fossénál minden anya és nő művész. A női látás örök művészet. Szerencsések, mert veleszületett világlátásukat az emberek ötven százalékával együtt viselik, és a különlegessége ennek a művészetnek, ennek a látásnak, hogy egyedisége univerzális léte ellenére megmarad. „Jól vagy, Marta?, kérdi Ólai Marta kinyitja a szemét és felé fordul, és Ólai nem érti a tekintetét, mintha nagyon mesz- sziről nézne, és mintha tudna valamit, amit Ólai nem tud, amit ő sose értett, amit nem mondanak el és nem is mondhatnak el, mert” Nincs rá szó. A legtöbb dologra nincs szó, amiről Fosse beszél, mégis a szavakkal írja le a kimondhatatlant, szavakkal formálja az érzetet. Ez azért különleges, mert Fosse nem hisz a szavakban, mégis szavakkal fest, énekel, érint, karcol, harcol, száll és tér nyugalomra. A szavak hullámoznak, moraj lanak, állandó mozgásban vannak, a gondolatok nem állnak meg. De mégsem egyfelé, a halál felé tartanak, hanem a halál felől mutatják a szépséget, ami csak itt és csak nekünk adatik meg. A szavakból áradó szomorúság és a melankólia ugyanakkora boldogságot is hoznak. A gyerek, Johannes megszületik, néhány pillanat, és megöregszik, és már mindenki halott körülötte. Felkel, öklendezve, mint mindig, de ma valahogy minden más. Megtekeri a cigarettáját, mélyen leszívja, lefőzi a kávét, és már minden jól van, minden megy tovább. A kávéfőzőről eszébe jut a fényes ólomfej, ami nem akart alámerülni, amikor Peter, a barátja beledobta a tengerbe. Hihe55
