Irodalmi Szemle, 2014

2014/12 - SARKI FÉNY - Sényi Fanni: A természet gyermekei (esszé)

S É N Y I FANNI

SARKI FC NY

A TERMESZEI GYERMEKEI

|ON FOSSE PRÓZAI MŰVEI - MELANKÓLIA, ÁLMATLANSÁG, REGGEL ÉS ESTE

Jon Fosse világa megdöbbentő. Nem me- lankolikusak és nem depresszívek a művei, nem igaz, hogy ő a mai Ibsen. Nem igaz rá semmilyen kategória. Művei olyanok, mint egy meditálás. A halandóság érzetén keresztül mutat rá a létezés csodálatosságára. Fosse egy mediátor, aki mélyít és megértet helyzeteket és viszonyokat, de nem analizál. Mindent valahonnan nagyon messziről és mégis nagyon személyes látószögből néz. Egyszerre ír a végtelenről és arról, ami bennünk, emberekben állandó.

Fosse elsősorban költő, bármit ír. Előadást csinálni a darabjaiból nehéz, mert lehetetlen általános színházi eszközökkel kifejezni, ami a párbeszédek mögött van. A hétköznapisá- got itt nem kisrealista eszközökkel, hanem teljesen máshogy, elemelve, de mégis valósan kell ábrázolni, és bemutatni a szereplők gondolatiságát, ami kimondatlanul ott van a darabokban, és kimondva ott van minden prózájában.

Ebben a világban mindenki mindenkinek a gyereke, apja, anyja, mindenki mindenkivel rokon. A szeretet, a barátság, a szerelem mind magától értetődő. Semmi nem tökéletes, de minden egy nagyobb rendszer része. Nincsenek hétköznapi sóvárgások, szenvedések, helyettük van valami felemelően egyszerű, eleve elrendeltetett. Van hit, és van egy sajátos istenszemlélet. A túlvilág létezik, a mennyország és a pokol nem. A túlvilág valamiféle fény, de nem tudjuk, ezenkívül mi.

Semmi. Az a hely, ahova minden tart, ahol az emberek esszenciájukban léteznek, ahol mindenki egyenlően senki és egyenlően mindenki.

Fosse Istene nem az embereken kívül, valahol a távolban létezik, hanem itt Isten maga a létezés, az emberekkel, a tengerrel, a fjor- dokkal, a természettel. Ez a hit nem ateista, Fosse minden művében, a szereplők minden megszólalásában ott van a szöveg mögötti értelem, a szövegek mögött rejlő tágabb, nagyobb dimenzió, és ez a dimenzió maga Isten.

Ennek a mögöttes értelemnek a megragadása Fosse egyik legnagyobb erénye, és az esetleges, képtelen kommunikáció valójában csak azt jelenti, hogy itt az emberek nem szavakkal kommunikálnak. Ha mégis beszélnek, és persze beszélnek egymással, az csak megszokás, vagy egymás megérzéseinek megerősítése. Itt mindenki az első pillanattól kezdve tudja, mit jelent neki az a másik személy, akivel most találkozik először, és minden szó csak ennek a ráérzett tudásnak a hitelesítése. Mivel mindenki tud mindent szavak nélkül is, ez a hitelesítési forma feleslegesnek tűnhet. Pedig csupán az emberi normákhoz ragaszkodnak a szereplők, illetve ettől nem tudnak elszakadni. Nem a kommunikáció hiányáról, hanem a fölösleges kommunikációról van itt szó. A beszéd helyett mindig fontosabb egy gesztus, egy mozdulat, egy szituáció, mint például az Álmatlanságban az éjjeli

53