Irodalmi Szemle, 2014

2014/12 - SARKI FÉNY - Khashayar Naderehvandi: Kihallgatás (novella, A. Dobos Éva fordítása)

SARKI FÉNY

rült, hogy fikázza, és én elszégyelltem magam a csokornyakkendő miatt. Tulajdonképpen nem érdekel a haverom véleménye, de mégis, mikor ezt mondta, akkor csak bámultam, és úgy éreztem, hogy lángolni kezd a csokornyakkendő, beleég az arcomba, éreztem, hogy lángba borul a nyakam, aztán meg szégyelltem, hogy látszik rajtam a szégyen, mert nem akartam, hogy a haverom lássa.

Mondom, nem tudom, mi történt, de elmesélem az elejétől, hogy ne legyen félreértés. Igen, volt egy kis balhé aznap, és igen, a haverom kirúgott a lakásából, vagy magamtól mentem el, mindegy, csá, mondtam végül, és kimentem a lakásból, és beszálltam a liftbe.

A liftben ismét a zuhanásra gondoltam, hogy mi lenne, ha elszakadnának a drótkötelek, és én egyenesen a földre esnék. Ez járt a fejemben, közben a tükör előtt levettem a csokornyakkendőt, és a zsebembe dugtam. És ott kezdődött az egész, ott kezdtem felcsesződni. Forrni kezdett az agyam, mert mi van?, hogy hozzá járok enni, és az ő cigijét szívom, meg hogy befogad engem az otthonába, mi a fasz, ha nem járnék be hozzá, akkor élve rohadna el a saját fészkében. Soha ki nem teszi a lábát. A franc tudja, honnan van pénze, mert dolgozni éppen nem jár, ott punnyad a lakásban, és isten tudja, mit csinál. Más élőlényt nem lát, csak engem, és ha nem járnék fel hozzá, akkor tuti, hogy bekattanna és kiugrana az ablakon, és tuti, hogy ezért akadt ki rám.

Ilyesmi járt az eszemben, egyre jobban felcsesződtem, és azt vettem észre, hogy mindenre és mindenkire dühös vagyok, dühítettek a madarak az ágon, az útépítő melósok az utca túloldalán, és a nonstop bisztró előtt lógó kiskölykök. Feltűnt, hogy bámulnak és vihognak rajtam, eleinte nem tudtam, miért, és azt hittem, hogy a csokornyakkendőn röhögnek, de hiszen azt levettem, és visszabámultam, lassítottam, tovább bámultam. Éppen elmentem volna mellettük, mikor az egyik benyögte, hogy „szép a cipőd”, és az egész csapat röhögni kezdett, erőltetetten hahotázott az egész csapat. És akkor történt. Ami egyáltalán nem volt szándékomban. Ledobtam a dzsekimet a lábam elé, és attól kezdve, mint egy eszement, mint akinek a testét egy zsinóron rángatja valaki az égből. A kölykökhöz léptem, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül úgy orrba vágtam az egyiket, hogy összeesett. A másiknak a lába közé nyomtam a térdem. A harmadik a nyakába vette a lábát, és diszkóit. És vége volt. Aztán kijózanodtam, visszaállt a normál formám, felkaptam a dzsekimet, és odébbálltam. Akik látták, totál kibuktak.

Mondom, akkor teljesen más dolgok jártak a fejemben, mert mikor a kölyköket ütöttem, arra gondoltam, hogy le kell ülnünk a haverommal, és átdumálni a kapcsolatunkat, meg hogy mi legyen tovább. Elismerem, ami történt, de azt nem, hogy szándékos lett volna, vagy hogy én tettem. Mert ezért hoztak be, ugye?

Még egy dolog. Én lassan elsétáltam a helyszínről, de azt hiszem, maradt valami feszkó a testemben, a lelkemben, nem tudom. Elindultam, és közben hallottam a kiáltozásokat: „Látták, látták, mi történt, iszonyatos, látták, mit csinált?”, vagy „Hívjon valaki rendőrt, mert meglóg”. Én a kikötő felé kullogtam. Amikor a kikötőbe értem, remegni kezdett a testem, bár azon a héten hőhullám söpört végig a városon, tehát hideg biztos nem volt, de én remegni kezdtem, mint egy narkós, aki nem kapta meg a napi adagját. Mintha akkor esett volna le, mit tettem, és az az igazság, hogy kicsit megijedtem, de fel is voltam dobva. Baromira jó volt, nem tudom, kurvajó volt gyorsan reagálni, hogy világos legyen. Erőszakra erőszakkal válaszolni. Kimentem a mólóra, és lábamat lógatva ültem a szélén. A tenger

7