Irodalmi Szemle, 2014
2014/11 - ELNYOMÁSOK ÉS FELSZABADULÁSOK - Grendel Lajos: Kobaltkék messzeség (novella)
ELNYOMÁSOK ÉS FELSZABADULÁSOK GRENDEL LAJOS Kobaltkék messzeség Egy embernek az igazsága merő humbug, délibáb vagy szélhámosság. Ezt én mondom, Varsányi József, vagyis Jocó. Szóval négy éve voltunk házasok, és a gyerek nem akart összejönni, először türelmes voltam, majd később egyre jobban fogyatkozott a türelmem, mindent rákentem Lenkére, már úgy volt, hogy elválok tőle, aztán kiderült, hogy bennem van a hiba, sohasem lesz gyerekem, és ez olyan volt, mintha egyik percről a másikra összedőlt volna a világ. Lenke azonban szívósan ragaszkodott hozzám, legalábbis az első pillanatban azt hittem... Jött a rendszerváltás, kinyíltak a határok, és én úgy döntöttem, hogyha nem lehet gyerekem, legalább egy tengerparti úttal megvigasztalom magam. Ezt persze idézőjelben mondom, értse, aki érti, mert tulajdonképpen semmi nem vigasztalt meg. Na most, a tenger az tenger, mindenki el tud képzelni egy tengert, háta mögött szárazföld mindenféle növényekkel és a növényeken bigyókkal, és szemben a tenger hullámai, amint a sziklákon fröccsen a víz, és az égbolt olyan tiszta, hogy az ember legszívesebben belemerülne a kobaltkék messzeségbe. Messziről ez úgy néz ki, hogy kobaltkék a tenger is, mintha az égbolt megfürödne a tengerben, és fordítva. Na de hagyjuk a költői túlzásokat, nem vagyok én költő, csak egyszerű fizikus... Egészen az utolsó előtti napig jól éreztük magunkat, föltéve, hogy mindjárt az első napon behunytuk a szemünket. Mert, ugyebár, Olaszországban voltunk Wartburggal, és az olasz meg német meg osztrák turisták csöndben lenéztek a Wartburgunk miatt, szinte már sajnáltak bennünket - hát ilyen az élet. Nem ültünk be az előkelő vagy előkelőnek látszó éttermekbe, mert a pénz nagy úr, és mi fillérre kiszámítottuk, hogy mennyit költhetünk naponta. Egyszer voltunk egy közepes nívójú diszkóban egy cseh házaspárral, akik szintén örültek, hogy végre szabadon utazhatunk, de a számlát külön fizették, így hát mi is külön fizettük a saját számlánkat, amely nem volt különösebben magas, de nekünk az akkor horribilis összegnek számított. Szóval jó volt, mert behunytuk a szemünket, és a szegénységünkre magyarázatot találtunk a ronda kommunizmusban, amely négy évtizedig szívta a vérünket. Az utolsó előtti napon valami felkavaró történt, nem is tudom, hogy hogyan magyarázzam meg. Hosszú időn át próbáltam megfejteni, miért történt így, miért is nem hallgatott Lenke, talán egyszerre fölnyílt a seb, vagy én tettem rá olyan benyomást, mintha nem is a férje volnék, hanem egy erő, amelynek lehetetlen volt ellenállni. Vagy a tüzes nap, amitől szinte lángot kaptak a pálmafák? Mindegy. Azon a délutánon jó messzire mentünk a szállásunktól, és egy erdő közepén, egy tisztáson, egy lombos fa árnyékában megpihentünk, mert olyan erős fáradtságot éreztem, hogy szinte leszakadtak a lábaim. De Lenkének is elege volt a hosszú gyaloglásból, láttam az arcán, hogy alig várja, hogy kipihenhesse magát. Még aludtam is egy félórát, persze éberen, mint a nyúl. Aztán Lenke az apjáról kezdett beszélni. Azt már tudtam, hogy Lenke faterja nyilas volt, de tizenkét éve meghalt - Isten nyugosztalja. Nem is ismertem, mert még akkor Lenkéről sem tudtam. Tizennyolc éves voltam, szűz és ábrándos, mint egy szentimentális regényhős. Később Lenke megmutatta a faterja fényképét. Sűrű barna haja volt, ami szinte eltüntette a homlokát. Egyáltalán nem hasonlított Lenkére. Tulajdonképpen 17
