Irodalmi Szemle, 2014

2014/10 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Ardamica Zorán: Válság(ok) termékeny amőbája (Németh Zoltán A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája című kötetéről)

ÍZLÉSEK ÉS POFONOK

38 Érdekes, hogy az utolsó előtti fejezetben pedig pontosan a recepció összegzése és saját szempontú rendezése vezet el a megállapításig: ma már van női kánon a magyar irodalomban (ráadásul posztmodern keretben is jól értelmezhető).

39 Ügy korrekt, ha elébe menve egy erre vonatkozó számonkérésnek hozzátesszük, Németh sokat publikál a témakörben, s már elvégezte ezt a feladatot. Ráadásul szerkesztőként, témavezetőként mások ilyen irányú összegzéseit is formálta, ellenőrizte stb. Lásd pl. Németh Zoltán (szerk.): Filológiai tanulmányok. Fülek, 2008, Plectrum.

rettem volna valamelyest hozzájárulni e bonyodalmak kiküszöböléséhez (még akkor is, ha felvetéseimmel olykor szaporítottam a rájuk vonatkozó kérdéseket). Másfelől egy (nem túl areferenciális) gesztussal kiterjeszteném a fenti megállapítás hatókörét a halálversekről Németh Zoltán egész kötetének alaptémájára. A szerző a leírt kockázatot nem feleslegesen vállalva érvel hipotézise mellett, mert bár időbeli távlatot teremteni nem lehet képes, ám a jelen hermeneutikája aspektusából a feltárás, megértés és közvetítés érdekében mindenképpen, vitathatóságában is megkerülhetetlen, viszonyítási pontként vehető üzenetet hagyott.

A kötetnek hagyományt átíró megállapításai mellett erénye, hogy - elhagyva az önigazolási kényszert - nem ismétli meg a korábban már feldolgozott szakirodalmi források (lásd Kulcsár Szabó Ernő, Szirák Péter, Bónus Tibor, Molnár Gábor Tamás, Bollobás Enikő, Pethő Bertalan, illetve Mutlu Konuk Biasing, Paul Hoover, Albert Gelpi, Hans Bertens, Joseph Natoli, Linda Hutcheon, Jean-François Lyotard, Brian McHale, Peter V. Zima, Carlos Rincón stb. - e nevek közül némely a szakirodalmi jegyzékben elő sem fordul) summázását,38 hanem csupán alkalmanként hivatkozva egyes teóriákra olyan eredeti rendszerezést kínál fel, amely ugyan bizonyos fokig privát és vázlatos, de hatalmas ismeretanyagon alapul és logikus tájékozódási pontokat jelöl ki.39 (Ismétlem, mintha a szerző valamilyen grand narrative alapján csöppet sem posztmodern módon, tehát alaposan felkészült „kívülállóként” mégiscsak hinne a tudomány erejében és a világ rendezhetőségében...) Mivel történelmi távlat s idő általi igazolás még nem áll rendelkezésre, okkal kételkedhetünk ugyan az elmélet kijelentéseinek valamelyikében, mégis jelentékeny, értelmezéseket segítő kísérletről adhatunk számot. Noha ugyanezzel a fent említett gesztussal a magyar posztmodern irodalmat el is szakítja kissé a világ- irodalmi posztmodernségtől, lokalizálja és domesztikálja, az nem feltétlenül baj. Hiszen a tudatos magyar olvasónak nem mindennapi segítséget nyújt(hat) az olvasáshoz.

Leginkább a posztmodernül való olvasás és újraolva- sás elsajátításában elképzelhető szerepe szerint értékelhető fel a könyv. Olvasói pozícióink és előkészítettségünk,

88