Irodalmi Szemle, 2013
2013/10 - Forgács Miklós: Áruló vagy, Halász! (dráma)
Gyerek: Mit mondhatnál, szaros Halász? Magyarázkodni akarsz. Dadogni? Hazudni? Halász: Ne rohanj úgy! Kinek a gyereke vagy? Honnan ismersz? Gyerek: Na gyere csak, gyere. Nyomorult vagy, Halász. Kidöglesz két lépés után. Hát mit akarsz? így akarsz elkapni? Megversz, szaros Halász? Megpofozol? Megnevelsz? Halász: Ne legyél szemtelen, te kölyök. Elkaplak, akkor is elkaplak. Utolérlek. Mit vétettem neked. Na, legyünk barátok. Gyerek: Áruló vagy, Halász! Áruló! Nem menekülhetsz! Halász: Én menekülök? Én menekülök? Megőrültél, kisöreg? Hát nagy tévedésben vagy, te menekülsz előlem. Én kergetlek téged. Gyerek: Hiába rohansz, Halász! Nem bújhatsz el! Szaros Halász! Halász: Hová vezetsz, kölyök? Hová rohansz? Hová tűntél? Hová bújtál? Mivel vádolsz? Miért bántasz? Micsoda helyek! Micsoda terep! Árkon-bokron át. Ismerős minden. Ez az ösvény Bogya Ilona kertjébe vezet. Soha nem tudtam, hogy szomorú vagy mérges. Soha nem állt meg, mint a hulló falevél, úgy kóválygott az udvarán. Valamit mindig keresett. Nem tudtam eldönteni, hogy mit érez. A hiány látszó- dott az arcán. A hiány mosta el a vonásait. Szagokra vadászott. Illatokat keresett. A napfény illatát. Az eső szagát. A szél után is szimatolt. A leveleket is vizsgálta az orrával. A málló vakolat szaga. Rozsda illata. Kedvence volt, mikor a fakéreg komótos párállása keveredett a hangyák savas illatával. Nem állt meg soha. Csak úgy haladva, érintette arcával a napon száradó ágyneműt. Szívta magába a napot. Csak úgy lépésben hajolt szinte a földig és szippantotta be a nedves port, találta meg az esőt. Mindent csak egy-egy pillanatra. Lebbent tovább azonnal. Amint megtalálta, azonnal hagyta is el. Vasreszeléket morzsolt keze között és inhalálta önfeledten. A megtört falevél nedveinek is illata volt. Gyerek: Bogya Ilona csak megszülni tudta a gyerekeit. Mindegyik elmenekült tőle. Egyiket sem nevelte fel. Senki sem maradt vele. Szertefoszlottak a gyerekei, mint az illatok. Nyomuk sem maradt. De ezt is tudod. Halász: Ezen a kerítésen túl éltek a Czirokék Mint sok-sok gomba gubbasztott a tizenhárom gyerek a kertben. Kisebb-nagyobb gombák. Kicsit növény. Kicsit hús. Csigarágta, cincérölelte, kabócataposta, sáskalyuggatta gombák. A gyerekek is kerti lények voltak. Belevesztek a fűbe, a hagymaszárba, a petrezselyemzöldbe, a salátafodorba, a kukoricalándzsákba. Felbukkantak, eltűntek. Kinőttek, visszabújtak. Nem beszéltek, csak duruzsoltak. Tizenhárom különleges növény. Tizenhárom különleges állat. Az utcában az a hír járta, nem kellett őket etetni, csak öntözni. És tényleg, a szülők naponta többször is hatalmas kannákból locsolták a vizet a kertjükre. És sikkantottak a növények, kaccantottak a gyerekek, horkan- tottak a földből kibújt lények, hajladoztak, suhogtak, mind a tizenhármán. Gyerek: Nem mertél közelebb menni hozzájuk, mert azonnal röpült feléd egy rög. Maroknyi földet dobtak beléd. Pofán találtak. A szemedbe ment. A füledbe, az orrodba, a szádba. Minden testnyílásodat betömték sárral. Remekül céloztak. Állandóan eltaláltak. Földdel bombáztak. De erre is emlékszel.
