Irodalmi Szemle, 2013

2013/10 - Forgács Miklós: Áruló vagy, Halász! (dráma)

legrosszabb, hogy már mindenütt. Sehol nem látom. Mindenütt érzem. Sokáig úgy tűnt, csak otthon rohadok. Ha otthon vagyok, akkor kezdődik a bomlás, a titkos szertefoszlás. Elmentem otthonról, abbamaradt. Megállt. Nem rohadtam. Hazatértem, folytatódott, nem mindig, nem azonnal, nem biztos, de otthon rohadtam csak. Kiléptem, mintha elvágták volna, kint nem bomlottam tovább. De most már ennek vége. Már jön velem. Már bárhol képes vagyok rohadni. Bomlok utcán, irodában, boltban, parkban, buszon, kocsmában. Mindenütt képes vagyok bomlani. De otthon sem állt meg. Otthon ugyanúgy bomlok. Sőt mintha jobban. Nem látok semmit. Állandóan leskelődöm. Rajta akarom kapni. Van szaga. Én érzem. Csak én érzem. Rohadok. Onnan tudom, hogy érzem. Szaglik. És mocorog. Senki más nem érzi. Ha oda nézek, akkor vége. Semmi jele. Gyorsan nézek oda. Gyorsan ér véget. Lassan nézek oda. Ugyancsak gyorsan ér véget. Odakapom a fejem. Csak az ismerős testfelületek. Lustán fordulok arra. Csak az ismerős hajlatok. Nem tudom becsapni. Lehet, hogy becsap? Lehet, hogy nem történik semmi. Csak a látszat őrjít. De mi ez az édeskés szag, ami itt terjeng körülöttem. De mi ez a különös bizsergés. Érzem, ha odanyúlok, besüpped az ujjam, beszakad a bőr, szivárog a testnedv, zavaros, sárgás váladék, csorog, lassan csepegve, folyik révetegen, lassan foszlik a hús, a vér már felhígult, vizes, opálos fényű moslék, érzem, hogy így lesz, ha belenyomom a testembe az ujjam. Érzem, belenyomom, semmi. Pedig minden jel erre mutatott. Vagyis csak az érzés volt a jel. Rohadok, tudom. Rohadok, érzem. Rohadok rohadni. Rohadt mindenségit neki. Már betéve tudom magam. Egészségtelen ennyit foglalkozni a testemmel. Egészségtelen, de kényszerít a rohadás. Nem emlékszem. Nem emlékszem. A házépítés előtt nem rohadtam. Ez talán biztos. De közben, közben, rohadtam vagy sem. Nem emlékszem, végképp. Még csak nem is rémlik. Nem is sejtem. Épült a ház. És rohadtam. Épült a ház. És nem rohadtam. Nem tudom, melyik az igaz. Sunyi dolog ez a rohadás. Egyszer csak érzem. Utálatosan édes. Utálatosan szúrós. Utálatosan áporodott. Utálatosan fanyar. Utálatosan súlyos. Utálatosan csípős. Utálatosan savanyú. Utálatosan ismerős. Minden egyszerre. Utálatosan egyszerre. Megvan a ház. Most már megvan. Tényleg kész lett. És rohadok, rohadok, teljes valómban, teljes szépségemben, teljes egészemben. És mégsem. Senki nem veszi észre. Senki se szól. Én sem tudom bizonyítani. Magamnak sem hiszem. Belerohadok a házba. Új házba új rohadás. A rohadt mindenségit annak a rohadásnak, ami láthatatlan. Miért nem tud nyíltan rohadni. Mit sunnyog a rohadék. Miért csinál hülyét belőlem. Legalább fagyna meg körülöttem a levegő, ha már rohad. Mintha mi sem történt volna. Vagyis fagyott az a levegő. De nem a rohadás miatt. Hanem, mert semmi sem változott. Maradt a felület. A felületes mindennapok. Megvan a ház, és megvan a rohadás. Mikor kezdődött, nem tudom. Mintha a házzal nőtt volna belém. Enyém a ház, enyém a rohadás. Utálom ezt a házat, nem jó rohadni. Főleg bizonyíték nélkül, titokban. Baj van. Kurva nehéz egyedül rohadni. Amikor még a rohadás is cserbenhagy. Hát persze, hogy kicsit megbomlik az ember. Bomlasztó magány. De mással sem tudok mit kezdeni. Baj van. Az van. De az is