Irodalmi Szemle, 2013
2013/10 - FREUDI HUMOR - Freud, Sigmund: A humor (tanulmány, Pál Katalin fordítása)
FRRUDI HUMOR Ez utóbbi két vonás - a valóság követelményének elutasítása és az örömelv érvényesítése - által a humor közelít a regresszív és reakciós eljárásokhoz, amelyek minket a pszichopatológiában oly alaposan foglalkoztatnak. A szenvedés lehetőségének elhárításával illeszkedik azoknak a módszereknek a hosszú sorába, amelyeket az ember lelki élete annak érdekében fejlesztett ki, hogy kivonhassa magát a szenvedés kényszere alól; egy olyan sorba, amely a neurózissal kezdődik, az őrületben tetőzik, és amelyhez hozzászámítják a mámort, az önmagunkba való belemerülést (Selbstversenkung [a ford.]) és az eksztázist is.4 A humor ennek az ösz- szefüggésnek köszönheti méltóságát, amely például a vicctől teljesen idegen, mert utóbbi vagy csak az örömnyereséget szolgálja, vagy az örömnyereséget az agresz- szió szolgálatába állítja. Miben áll tehát az a humoros beállítódás, amely által a szenvedést önmagunktól megtagadjuk, az én valóságos világ általi leküzdhe- tetlenségét hangsúlyozzuk, az örömelvet diadalmasan hangoztatjuk, mindezt azonban anélkül tesszük, hogy más, azonos szándékkal fogant eljárásoktól eltérően, a lelki egészség talaját elhagynánk? Hiszen a két teljesítmény összeegyeztethetetlennek tűnik. Ha figyelmünket arra a helyzetre irányítjuk, amelyben valaki másokhoz humorosan viszonyul, akkor magától értetődő az a nézet, amelyre a viccről írt könyvben már bátortalanul utaltam: eszerint ilyen esetben ez a valaki úgy viselkedik másokkal, mint ahogy a felnőtt teszi a gyermekkel, amennyiben a gyermek jelentősnek látszó érdeklődéseit és szenvedéseit semmisségként ismerve fel, mosolyog rajtuk (ibid. 217)5. A humorista tehát abból nyerné fölényét, hogy magára osztaná - bizonyos mértékben az apával azonosulva - a felnőtt szerepét, és a többieket gyermekké fokozná le. Ez a feltevés alighanem megfelel a tényállásnak, de nem tűnik kényszerítő erejűnek. Csak találgathatunk, hogy a humorista ezt a szerepet hogyan meri magára vállalni. De emlékezzünk csak a humor másik, valószínűleg eredendőbb és jelentősebb esetére, amikor humoros beállítódásában az ember saját személyéhez viszonyul humorosan, hogy ilyen módon hárítsa el magától a 4 (Vö. ezeknek a szenvedés elkerülésére irányuló különböző módszereknek a későbbi hosszú diszkusszióját a Rossz közérzet a kultúrában II. fejezetében (1930 a). Studienausgabe, 9. kötet, 209. ff. Freud mindazonáltal már A vicc szövege fentebbi 217. oldalán utalt a humor védekező funkciójára.) Freud, Sigmund: Rossz közérzet a kultúrában. Ford.: Linczényi Adorjánin. In uő: Esz- szék. 341. ff. és Freud, Sigmund: A vicc és viszonya a tudattalanhoz. 248 ff. (a ford.) 5 Freud, Sigmund: A vicc és viszonya a tudattalanhoz. 249. (a ford.) 45
