Irodalmi Szemle, 2013
2013/10 - FREUDI HUMOR - Freud, Sigmund: A humor (tanulmány, Pál Katalin fordítása)
FREUDI HUMOR Sigmund Freud A HUMOR1 1 Sigmund Freud A humor című írása 1927-ben született, és a szerző helyett lánya, Anna Freud olvasta fel a szeptember 1-jén megrendezett 10. Nemzetközi Pszichoanalitikus Konferencián; a szöveg 1927 őszén megjelent az Almanach oldalain (Almanach 1928. 9-16.). A fordítás Sigmund Freud: Studienausgabe, IV. kötet Psychologische Schriften, 8., javított kiadás (Frankfurt am Main, 1994, S. Fischer Verlag GmbH) alapján készült. A német szövegben a szövegközi hivatkozásokat az S. Fischer Verlag GmbH Freud- Studienausgabe köteteire vonatkozóan, szögletes zárójelbe foglalt lábjegyzetben adták meg. Ezeket továbbra is e szerint közlöm, kiegészítve a megjelent magyar fordítások adataival, amelyeket (a ford.) jelöléssel láttam el. - A ford. 2 Freud, Sigmund: A vicc és viszonya a tudattalanhoz. Ford.: Bart István. In uő: Esszék. Budapest, 1982, Gondolat Kiadó. 251. (a ford.) 3 Uo. 244. (a ford.) vicc és viszonya a tudattalanhoz (1905c) című írásomban a humort tulajdonképpen csak ökonómiai szempontból tárgyaltam. Az volt számomra a fontos, hogy megtaláljam a humorban rejlő öröm forrását, és úgy vélem, sikerült megmutatnom, hogy a humoros örömnyereség a megtakarított érzelmi energiából származik (lásd fent 219).2 A humoros folyamat kétféle módon mehet végbe: vagy egyetlen személyben, aki maga humoros beállítottságú, míg a második személyre a néző és haszonélvező szerepe jut; vagy két személy között, akik közül az egyik egyáltalán nem vesz részt a humoros folyamatban, a második viszont ezt a személyt teszi humoros szemléletmódja tárgyává. Hogy az egyik legdurvább példánál maradjunk (ibid. 213)3, ha a bűnöző, akit hétfőn az akasztófa elé vezetnek, kijelenti: „Na, ez a hét is jól kezdődik!”, akkor ő lesz az, aki kidolgozza a humort, egy személyben beteljesíti a humoros folyamatot, amely pedig nyilvánvalóan bizonyos elégtétellel is együtt jár. Engem, a kívülálló hallgatót, bizonyos mértékben a bűnöző humoros teljesítménye távolról érint; én, talán hozzá hasonlóan, a humoros örömöt nyereségként érzékelem. A második eset akkor forog fenn, ha például egy költő vagy narrátor humoros módon írja le valós vagy kitalált személyek viselkedését. Ezeknek a személyeknek maguknak nem kell humorosnak lenniük; a humoros beállítódás csak annak a dolga, aki előbbieket tárgyul választja, az olvasó vagy hallgató pedig - az előző esethez hasonlóan - újra csak a humor élvezetéből részesedik. Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a humoros beállítódás - akármiben álljon is ez - az ember saját személye vagy mások ellen irányul; feltehető, hogy annak számára pedig, aki így tesz, örömnyereséggel jár. Egy ehhez hasonló örömnyereség jut a - kívülálló - hallgatónak is. 42
