Irodalmi Szemle, 2013
2013/10 - A TÉBOLYON INNEN ÉS TÚL - Marcelli, Miroslav: Miért őrültség? (tanulmány, Németh Ádám fordítása)
működik az ész, amely arra vállalkozott, hogy rákényszerítse az őrültségre a rendet, érvényesítve az állam univerzális metafizikáját, és megmutatja a sötétségben lakozó s onnan időről időre vadul kitörő őrültség pusztító erejét. Idézzük fel, hogyan kezdődik Brook filmje. A charentoni intézet ápoltjai egymás után lépnek a színre: támolygó léptek, szaggatott mozdulatok, görcsbe rándult vagy az apátiától megroskadt arcok, félelemről, megtört alázatosságról, gyermekies gyámoltalanságról vagy éppen feltörő haragról árulkodó tekintetek; a szavak nem hatolnak e lelkek mélyéig, e tehetetlen, ámde makacs testeket helyükre kell vinni, nyomni, taszítani, az őröknek s az apácának rengeteg erőfeszítésébe kerül, hogy odajuttassák őket, ahol az előadás elején, a rájuk osztott szerep alapján lenniük kell. Színészeknek kell lenniük, e lényeknek be kell lépniük a színre, összefüggően fel kell mondaniuk a szövegüket és el kell játszaniuk szerepüket egy, a francia forradalom vezérének sorsáról szóló darabban. Hogyan lehet őket glédába állítani, felsorakoztatni, hogyan lehetséges az emberi tehetetlenség amorf tömegéből éneklő kórust vagy haladó menetoszlopot felállítani, hogyan kényszeríthetőek arra, hogy egyszerre lépjenek, hogy szétbomló vagy tompa tekinA TÉBOLYON INNEN ÉS TÚL tetük egy irányba forduljon, hogyan ültethető el bennük bármiféle akarat, hogyan alakítható érthetővé el-elcsukló hangjuk, hogy jelszavakat skandálhassanak vagy daloljanak? Ez az a feladat, amelynek megvalósítására a felvilágosult ész a színház eszközeit felhasználva vállalkozik. Sokáig úgy tűnik, hogy sikerrel: még szorosan a befejezés előtt is a „színészek” oszlopba sorakoznak, egyesítik lépteiket és rázendítenek: „Charenton! Napóleon! Charenton! Napoleon!...” Már-már úgy tetszhet, hogy a felvilágosult ész elvei ismét győzedelmeskedtek és fegyelmező eljárásai meghozták a várt eredményt. Utána azonban, a befejezésben, valamilyen módon egyszerre minden felborul, és az őrültség, minden fegyelmező igyekezet ellenére - vagy éppen ennek köszönhetően - úgy mutatkozik meg, mint aminek sosem szűnik meg lenni: pusztító erőként. Brook filmjének befejezése ugyanazt az őrültséget jeleníti meg, amelyről könyvében Foucault beszél. Ez az őrültség mindig csak időlegesen válik elmebajjá, és még a sorozatos terápiás eljárások sem tudják benne bezárni azokat a kapukat, amelyeken át a nem-ész sötét szféráiból előtörhet pusztító ereje. Németh Ádám fordítása IRODALOM Derrida, Jacques: Cogito és bolondság története. Ford.: Gángó Gábor, Világosság 2008/7-8. 29-57. Foucault, Michel: Préface. Folie et Déraison. Histoire de lafolie á l’äge classique. In Michel Foucault: Dits et écrits. Tome L, Paris, 2001, Gallimard. Foucault, Michel: A bolondság története a klasszicizmus korában. Ford.: Sújtó László, Budapest, 2004, Atlantisz. 15
