Irodalmi Szemle, 2013
2013/10 - A TÉBOLYON INNEN ÉS TÚL - Marcelli, Miroslav: Miért őrültség? (tanulmány, Németh Ádám fordítása)
mértékben, hogy engedelmesen igazodjon a filozófiai diskurzus elvárásaihoz. Más szóval, Foucault az őrültséget nem úgy közelíti meg, mint egy olyan filozófiai témát, amelyet be kell illeszteni az ideák univerzumába és megmutatni, hogyan veti alá magát az őrültség az ész ítéletének és fogadja el annak meghatározásait és diagnózisait. Foucault nem tagadja, hogy a modern történelemben az ész lebírta az őrültséget, uralma alá vonta és beillesztette a saját rendjét szervező kategóriái közé. Épp ezt kívánja hangsúlyozni. Pontosan ezt tette szerinte a felvilágosodás, az a korszak, amely teljes határozottsággal az ész mellett kötelezte el magát, és azt minden emberi dolog ítélőbírájává akarta tenni. Hadd emlékeztessünk rá, hogy Foucault könyvének teljes címe Az őrültség története a klasszikus korban, ahol ez utóbbi nagyjából a felvilágosodás korának felel meg. Az őrültséggel szembeni saját, modern viszonyunkat Foucault a felvilágosodáshoz köti, hogy rámutasson, miként jött létre az ész, a vallás, az erkölcs és a rendészet szövetsége, amely az elzárás rendszerét létrehozta. Félreértenénk Foucault-t, ha az ész hatalmának lebecsülésével vádolnánk; ellenkezőleg, nála az ész és metafizikája képes behatolni a világba és a közösségi tér következetes szervezőjeként megjelenni. E képességének köszönhetően az ész metafizikája az ideák világából a földre ereszkedik, hogy ott az őrült számára kiszabjon egy lehatárolt teret a közösség territóriumán belül, ahova ettől fogva bezárják e helyzet minden következményével, melyek között a fogvatartás védelemmel, az alávetés pedig korrekciós programmal párosul. A metafizika immáron nem a filozófiai elmélkedés kizárólagos A TÉBOLYON INNEN ÉS TÜL ügye, hanem, mint a felvilágosult ész metafizikájának, hatótere rendkívüli mértékben kitágul, és egy olyan közösségi rend univerzális kiindulópontjául szolgál, ahol mindenki, beleértve az őrültet, megtalálja a neki kiszabott helyet: „Ezek az intézmények mintegy kísérletek annak bizonyítására, hogy a rend adekvát lehet az erénnyel. Ebben az értelemben az »elzárás« mögött az állam egy bizonyos metafizikája és egy valláspolitika húzódik meg; mintegy zsarnoki egyesítő erőfeszítésként abban a távolságban helyezkedik el, amely elválasztja egymástól Isten kertjét és a Paradicsomból elűzött emberek saját kezükkel fölépített városait. A klasszicista kor »fogva tartó háza« a legtömörebb szimbóluma annak a »rendbiztosításnak«, amely a tökéletes állam felépítését szolgáló vallás polgári megfelelőjének tekintette magát” (Foucault 2004: 114-115.). Az internáló ház, ahová az őrültet bezárják, egy zárt színtér része, ugyanakkor a közösség szélesebb körébe illeszkedik. Korábban, így a reneszánszban, az őrült vándorolt, hajóra tették és tovább küldték városról városra. Miközben a bolondok hajóútja esetében a folyók vízrajzát kiegészítette a mítoszok fantasztikuma és az ősi szertartások szimbolikája, most az állam könyörtelen metafizikája és a vallás politikája uralkodik felette. Az így elért szintézisben ne keressünk semmi mitikust vagy poétikust, ez egy „zsarnoki szintézisre tett kísérlet”. Ezt egy olyan intézmény vette gondjaiba, amelyet aligha fog bárki is poé- tikus hajlamokkal gyanúsítani: a rendészet. Az exkommunikáció régi szertartásai hosz- szú évekre a város kapui mögé száműzték a bűnösöket; az őrült újfajta kiközösítése 13
